Tóth Elemér: Elárvult szívvel
Tóth Elemér
Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 72.
Utószó helyett
A költő nem fordulhat el a világtól, amelyben él, népének sorsa nem lehet számára közömbös, amint azt a kozmopolita semmitmondók hirdetik és a posztmodernnek nevezett varangyok brekegik mindenütt egyformán érthetetlenül… és értelmetlenül.
TÓTH Elemér szabad versekkel indult akkor, amikor az igazmondás nem tartozott a hatvanas, hetvenes évek jutalmazott erényei közé. Elhallgattatták…, de lehetett fordítani, lehetett meséket, gyermekverseket írni. A rendszernek kellett megbuknia, hogy végre újra a népünk sorsa szólalhasson meg verseiben, egyenesben, nem csupán mesékbe és allegóriákba kódolva. Az a rendszer megbukott ugyan, de ettől a mi sorsunk, a felvidéki magyarság minden lényeges ügye még nem rendeződött, ezért a költő (ebben az új kötetében is) aggódva háborog, féltőn figyelmeztet, szeretve korhol, felháborodva vádol, amikor népünk, nemzetünk helyzetét, történéseit elemzi, kutatja. Rádöbben, hogy az igazi szabadság az önként vállalt, elfogadott és vallott, illetve az eredendően kapott kötelékek által teljesedhet ki abban, hogy azonosulni tudunk azzal, akik vagyunk, és kitartunk ezen értékek mellett: hittel, meggyőződéssel vállalva egy nyelvet, egy népet, annak kultúráját, hagyományait, értékeit és nemzeti irodalmát, amely a regöléstől Nagy Lászlóig vagy Weöres Sándorig, Illyés Gyuláig, Csoóri Sándorig meg nem szakadó folytonosság. Csak néha, mint a búvópatak, a föld alá kényszerül, hogy utána még tisztábban és még csobogóbban a felszínre törhessen.
A versek belső ritmusa, zenéje, a gondolatok és képek harmóniája, persze, ott volt Tóth Elemér verseiben akkor is, amikor ezt nem időmértékkel, szótagszámmal vagy a sorvégek összecsengésével jelezte. (Hiszen tud szonettet is formázni, nem is akárhogyan.) De talán a gyermekversek írása vitte egyre közelebb ahhoz, hogy önmagában is fölismerje a búvópatakot. Számos gyermekvers kötet dicséri a tollát (ebben a munkájában is található egy jókora csokornyi) és egyben arról tanúskodik, hogy az ősi dallamok varázsától, sem önmaga elől nem menekülhet az a költő, aki ennek a népnek a szülötte, amiről lemondani sem akar, aminek ellentmondani sem lehet, és önként fel nem ad még csábítás vagy erőszak esetén sem. Erre ugyan a nemzettagadást hirdető neoliberálisok azt kürtölik, hogy maradiság, nacionalizmus, fajelmélet meg katyvasz, aminek viszont már nem csupán magányos ellenállóként, de szervezetten is ellen kellene szegülni! Egyelőre Tóth Elemér ilyen magányos búsképű lovagja ennek az ügynek, aki azt vallja, hogy ez is olyan nyitott sebe és fájdalma népünknek, aminek okát és okozóját meg kellene szüntetni, fel kellene számolni, és ellenállóvá tenni nemzetünket a pusztító vírusokkal szemben. A költő hiszi és reméli, bár tudatában van a kiábrándultságnak és kilátástalanságnak és kiábrándultságnak, hogy a költészet még ellenszere lehet a lélekrombolásnak. E hit és reménység nélkül talán nem is lehetne költő a költő.
S hogy keveset olvashatunk tőle a lapokban és folyóiratokban, pedig a legutóbbi és a jelenlegi kötetének versei is csaknem két és félszáz oldalt tesznek ki?! Erre bizony kesernyés a válasz. Irodalmi rovatok már szinte nincsenek a lapokban (kivétel a Gömörország), igaz, lapok se nagyon maradtak, az irodalmi folyóiratokat pedig itt, a Felvidéken is magával sodorta az ultrabalos szennyáradat, no meg a klikk-szellem (vagy inkább szellemtelenség!)… Szomorú, hogy mennyire hasonló körülmények fogalmazzák újra a már József Attila által is felvetett kérdést, amikor az európai értékrendet és mértéket kérte számon, aminek pótolhatatlan alappillére az igazságosságra épülő jogrend, a humanista görög bölcsesség és a keresztény erkölcs. Látnunk kell ugyanis, hogy a mai nemzetvesztő, istentagadó, kalmárszellemű és emberidegen „liberális” elszabadultság is a legordasabb eszmék és módszerek egyike, ezért jut egyre kevesebb hely a felolvasásra és publikálásra azok számára, akik nem hódoltak be a csillogó káprázatnak. Pedig lassan már az is veszélybe kerül, hogy „mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek – s mind ember, mert az egyre kevesebb” (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tóth Elemér mégsem adja fel, mert aki már egyszer szembenézett a halállal, annak mit sem árthatnak a pénzüket és hatalmukat féltő percemberek. Bár megtehetik, hogy bemocskolják vagy elhallgatják a nevét, de ezzel csak önmagukat minősítik. A költőt viszont a versei, kötetei dicsérik. A versei, hiszen a vers (mint az étel) önmagáért beszél, olvasni kell és magunkban megemészteni, hogy vérré és gondolattá, érzéssé és hangulattá váljanak azokban, akik nyitott szívvel és lélekkel fogadják ezeket a szívből és a lélek mély rétegeiből fakadó tartást adó, gondolatgazdag lírai falatokat.
Mihályi Molnár László
