Disznózás
Fiúk játszották, általában öten-nyolcan. Minden játékosnak volt egy derékig vagy vállig érő botja. Vájtak a földbe egy nagyobb lyukat, s ettől pár lépés távolságra szétszórtan eggyel kevesebb kis lyukat, mint ahányan voltak. Ezután körülállták a nagy lyukat, botjuk végét bele-
helyezték, s tízig számolva körbe jártak. A „tíz“-hez érve mindenkinek azon kellett iparkodnia, hogy botja végét valamelyik kis lyukba beledugja. Akinek nem jutott lyuk, az lett a „pásztor“. A pásztor feladata az volt, hogy botjával a „disznót“ a lyukba hajtsa. A disznó nem volt más, mint egy spárgával jó szorosan összekötözött rongylabda ; ritkábban falabdát is használtak. A pásztor elől a gyerekek igyekeztek minél messzebbre ütni a labdát, s így akadályozni őt feladatának végrehajtásában. Persze ez kockázattal járt, mert közben a pásztor a szabadon hagyott lyukak valamelyikébe beletehette a botját. A pásztor szerepét mindig a lyuk nélkül maradó játékos vette át. Ha a pásztornak sikerült a disznót a lyukba hajtani, a játék elölről kezdődhetett.
Vágkirályfa, 1972 / Babós Sándor (73)
Hibát talált?
Üzenőfal
