Ma – 2019. október 3-án – visszaadta lelkét teremtőjének Bodonyi András.
Temetéséről a család később gondoskodik.

Bodonyi András végigzenélte egész eddigi életét, hivatásos muzsikus ritkán volt, ám bármivel foglalkozott is, a lényeg a zene volt.

Emlékét megőrizzük. Forgács Miklós riportjával búcsúzunk Tőle.

Nyughatatlan természet, egy-egy munkahelyén legfeljebb négy-öt évig maradt, ő erre csak annyit mond, mindig hívták, és ő szívesen ment. Vonzották az újabb és újabb kihívások. Ami állandó volt, az éppen a zene. „Imádok menni, de mindig másfelé, még a munkahelyeimre is igyekeztem minden nap más és más úton eljutni” – mondta Bodonyi András, aki egyszerre tanító, muzsikus és ha kell, bohóc. Tornatanár és „egy-négyes”, de volt már nevelő, népművelő, kultúrház-igazgató, zenetanár, vállalkozó, üzlettulajdonos, színházi ember. És természetesen mindig zenész. Nevezték igricnek, énekmondónak, vándordalnoknak, regösnek, Hont megyei Ossziánnak.

Ágyban fekve, lázasan hegedülni

Tesmagi ácsmester nagyapja adta az ötéves kisfiú kezébe a hegedűt, mint kiderült, sorsszerű pillanat volt ez, azóta szinte le sem tette a hangszert. Amikor tizenévesen nagybeteg lett, annyira hiányzott neki a hangszer, hogy az ágyba kérte a hegedűt, lázasan, fekve is muzsikálni akart. Fiatalon párhuzamosan zenélt és sportolt. Komoly eredményeket ért el atlétikában, de érettségi után választania kellett. Győzött a sport, ezért pedagógia szakon tanult tovább a nyitrai főiskolán. Már tizenhét éves korától az ipolyszakállosi lagzis zenekarban játszott, később prímás lett. A főiskolás évek úgy teltek, hogy az előadótermekből lakodalomba sietett, a lakodalmakból pedig vissza Nyitrára tanulni. Játszottak népdalokat, magyar nótákat, csárdásokat, az akkori legdivatosabb táncdalokat. Ma, ha kellene, egymás után két lagzit is bírna, huszonnégy órán át sem fogyna ki a dalokból.

A „hagyományélők” sem találták a mártogatóst

A népdal szépsége, egyszerűsége lenyűgözte Bodonyi Andrást. 1974-ben megalakult Ipolyságon a legendás Kincskeresők zenekar, mely máig töretlenül működik, eddig legalább 200 tagja volt. A tagok nemcsak hagyományőrzők és hagyományápolók, Veres János költő szép szavával főként „hagyományélők”, hiszen mit ér a felkutatott, felhalmozott tudás, ha nem alkalmazzák, élik meg nap mint nap. Bodonyi András főként az Alsó- és Középső-Ipoly mente gyűjtője lett. Ennek a vidéknek a dalai a zenész szerint természetesebbek, egyszerűbbek, mint más vidékeké, főleg a szövegre helyezik a hangsúlyt, alig díszítenek. Ez egy csárdásos környék, nagyon gazdag ez az anyag. Mást szinte nem is táncolnak itt. Valaha régen emlegettek egy másik táncot is, a mártogatóst, a szakirodalomban van is nyoma, valaki feljegyezte, de a valóságban hűlt helye, soha senki nem találkozott vele. A Sebő együttes példáját látva kezdtek neki a népdalgyűjtésnek. Ezen a munkán keresztül ismerkedett meg Bodonyi András Ág Tiborral, aki aztán elmagyarázta a pontos, tudományos módszereket. Bodonyi 1980-ban egy népdalgyűjtői pályázatra hetven Ipoly menti dalt adott le, harmadik helyezett lett. A muzsikus szerint lényeges felismerni az autentikus dalt, kirostálni a műdalt. Bodonyi András egyszer Ág Tibort is becsapta, azt mondja, picit szégyelli, de azért büszke is rá. Egyik saját szerzeményét énekelte el, és a neves szakember megkérdezte, ezt a népdalt hol találta.

Nyughatatlan évtizedek

Muzsikált lagzikban, klubokban, táborokban, folklórfesztiválokon, kocsmákban, tantermekben, színpadon, a szabad ég alatt – tánchoz, mulatsághoz, tanuláshoz, színházi előadáshoz húzta, vagy pengette. Az eredeti szerelem a hegedű, de gitározik, citerázik, énekel is. Az ipolybalogi iskola volt az első munkahelye, Ipolyszécsénykén az a kihívás vonzotta, hogy cigánygyerekeket tanítson, természetesen a zene volt a közös nyelv. Pozsonyban a Csemadok népzenei szakelőadója lett, folklórfesztiválok szervezésében, csoportok szakmai munkájában vett részt. Ipolyságra kultúrházi alkalmazottként került, majd igazgatta is az intézményt, próbálta az értéket képviselni az elvtársi akarattal szemben. Az ipolysági alapiskolában tornát és zenét tanított, kórust alapított, a mezőgazdasági szakközépiskolába nevelőnek hívták, hogy szakköröket vezessen. Paláston nem volt tornatanár, ezért őt kérték fel. Később Ipolyságon szintén testnevelőre volt szükség, erre sem tudott nemet mondani.

Nem mindegy, ki mit rikoltozik

A rendszerváltás után belefogott élete egyik nagy kalandjába: kultúrvállalkozó lett. Korábban azt érezte – Juhász Gyulát idézve –, hogy kis hangos senkik túlrikoltozzák. A forradalom után ő akart rikoltozni. Feleségével szlovákiai magyar költők verseivel járta be az ország összes magyar iskoláját. Beutazta az összes magyarlakta vidéket. Négy év után abba kellett hagynia, mert egyre rosszabb lett az iskolák anyagi helyzete. Szepsiben tanított az alapiskolában, majd a zeneiskolában. Idős szülei miatt Ipolyságra visszatérve a helyi zeneiskolában tanított tovább, majd nyugdíjaztatását kérte. De nem bírta otthon, hangszerboltot nyitott. Közben megtalálta a színház. Ismét állandóan úton van.

Forgács Miklós
Új Szó Online, 2011. július 13.

• 

• 

•