Zólyomi Bálint
* Pozsony, 1908. május 31. – † Budapest, 1997. szeptember 21. / botanikus, az MTA tagja (1970)
Felsőfokú tanulmányait a budapesti tudományegyetemen kezdte és a debreceni tudományegyetemen fejezte be 1931-ben. 1930–1934 között a debreceni egyetem növénytani tanszékén tanársegéd Soó Rezső mellett. 1934–1940 között az MNM növénytárának segédőre, majd 1946-ig a szegedi Eötvös Loránd Kollégium igazgatója volt. 1946-ban a budapesti Természettudományi Múzeum munkatársa, 1950–1966 között a Növénytár vezetője. 1954–1977 között az MTA vácrátóti Botanikai Kutatóintézetének igazgatója. Ezt követően az intézmény tudományos tanácsadójaként tevékenykedett. Munkássága középpontjában a növénytársulástan és az ökológia állt. Elsősorban a sajátos növénytársulások (sziklagyepek, lápok, löszpusztagyepek) kialakulásának története foglalkoztatta. Már korai, 1930-as évekbeli tőzegláp (pl. keleméri Mohos-tavak, 1931) kutatásai során alkalmazta és később tökéletesítette a vegetációtörténeti pollenanalízis módszerét. Kutatásai eredményeként 1942-ben kimutatta a közép-dunai flóraválasztót és felismerte a mikroklíma terek kialakulását elősegítő, ezzel a reliktum növénypopulációk fennmaradásának kedvező dolomitjelenséget. 1950-ben Soó Rezsővel együtt megindította Magyarország növényföldrajzi térképezési munkálatait. 1950 májusában munkatársaival beazonosította a kunfehértói (tölgyfás) Városerdő területén a kontinensen egyedülálló virginiai holdrutát (Borychium virginianum). 1952-ben monografikus igénnyel összefoglalta Magyarország növénytakarójának változását a kainozoikumi eljegesedéstől a recens időkig. Sokat foglalkozott az Alföld flórájának Borbás Vince nevéhez fűződő származási elméletével, az Ősmátra-elmélettel is. Az elhúzódó és részleges lefedettségű növényföldrajzi térképezés eredményeként 1967-ben elkészítette magyarországi vegetációtérképét. Bevezette a kutatásba az ökológiailag releváns éghajlati évtípusok gyakorisági eloszlásán alapuló klímastatisztikai eljárást. Györffy György történésszel közösen a honfoglalást egy új szempontból, a természeti környezet oldaláról vizsgálták meg. 1953-ban Kossuth-díjat kapott, 1991-ben pedig a Pro Natura emlékérmet vehette át. Az MTA 1951-ben levelező, 1970-ben rendes taggá választotta.
Főbb művei:
Klíma és a növénytakaró változások a jégkorszak óta a Bükk-hegység vidékén, 1931;
A Szigetköz növénytani kutatásának eredményei, 1937;
A közép-dunai flóraválasztó és a dolomitjelenség, 1942;
Magyarország növénytakarójának fejlődéstörténete az utolsó jégkorszaktól (akadémiai székfoglaló), 1952;
Budapest és környékének természetes növénytakarója, 1958;
Magyarország rekonstruált vegetációtérképe (akadémiai székfoglaló), 1971.
