Zobor István
* 1915. július 9., Keszegfalu – † 1997. február 14., Diószeg / kovácsmester, citerás
Keszegfalván született, édesapja, Zobor István, a „nagy háború“ katonájaként még 1916-ban láthatta utoljára családját, utána hadifogolyként Szamarkandba került, állítólag ott is temették el, 1917. január elsején nyilvánítottak halottá, 31 éves korában. Zobor István édesanyja, Kovács Etel négy hadiárvát nevelt. Istvánt, mint a legfiatalabbat.
Zobor István Keszegfalván járt alapiskolába, nagybátyjánál, Kovács Miklós mesternél Megyercsen (Čalovec) tanulta a kovácsság alapjait. Ipolypereszlényben segédeskedett, ott kapta meg szakmai oklevelét.
1937-ben Terezínbe vonult be csehszlovák katonaként, 1938-ban, Munkácsra vezényelték. A magyar hadsereg patkolókovácsaként Budapesten szakmai vizsgát tett. Katonaként részese volt az erdélyi és délvidéki bevonulásnak, a pinszki, minszki mocsarakban zajló ütközeteknek is.
A második világháború vége felé mint hadifoglyokat vonaton vitték a Szovjetunióba. Iasinál, Romániában, 1945. május 8-án állították meg szerelvényüket. A táborban, ahonnan hazaindították volna őket, vérhast kapott, csoda, hogy három hónap elteltével a nagyigmándi erődben meg tudott jelenni, és le tudta adni katonakönyvét, legyengülve özvegy édesanyjához hazajutva.
Új szakmai életet a szülőfaluja melletti Bálványi állami gazdaságban kezdett, mint géplakatos – mindenes, krédója: nem művészet kicserélni az alkatrészt, szerencsés, aki azt el is tudja készíteni.
Az 1965-ös árvíz meghatározta családja életét: háza összedőlt, saját telkén nem építhetett új otthont: a szocialista újjáépítési terv szerint majd ott ez-meg-az épül. Tovább tudott lépni, Diószegen vett házat, ott szakmájában helyezkedett el, a Csemadok alapszervezetében a mostani Dióhéj citerazenekar alapító tagjaként vette ki részét a közösségi munkában is.
Megérdemelt nyugdíjas éveit családja körében töltötte, jeles ajándékként gyertyatartókat, kovácsoltvas mestermunkákat készített.
