Vámbéry Ármin
* Szentgyörgy, 1832. március 19. – † Budapest, 1913. szeptember 15. / orientalista, nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja
Eredetileg Wamberger Herman volt a neve. Jóllehet, a Pozsony melletti Szentgyörgyön született, ő maga Dunaszerdahelyt tartotta szülőhelyének, ahol 3 éves kora óta lakott édesanyjával és mostohaapjával. A helyi népiskolában tanult 12 éves koráig, majd rövid ideig szabóinas és házitanító volt. 1845-től a szentgyörgyi piarista gimnáziumban, majd Sopronban, az evangélikus líceumban és Pozsonyban tanult, de az érettségiig nem jutott el. Rendkívüli nyelvkészsége már igen fiatalon megmutatkozott és az évek során vagy tucatnyi nyelvet sajátított el. Kezdetben házitanítóként próbált megélni, majd a török irodalom és kultúra iránti érdeklődés és több pártfogó, köztük Eötvös József báró segítségével eljutott Isztambulba, ahol tökéletesítette nyelvtudását és közelebbről is megismerte a kelet világát. Első törökországi tartózkodásáról rendszeresen tudósított több magyarországi lapot és megszerkesztette az első török–német és német–török szótárt, amely 1858-ban jelent meg Konstantinápolyban. 1860-ban az MTA levelező tagjává választotta, ő maga 1861-ben tárt vissza Pestre, hogy támogatást szerezzen nagy tervéhez: a magyar őshaza felkutatásához.
A következő három évben aztán eljutott Teheránba, onnan egy Mekkából hazafelé tartó zarándokcsoporttal beutazta Közép-Ázsia sivatagos területeit és megfordult számos helyen (Khoraszan, Bokhara, Szamarkand stb.), majd 1864-ben szerencsésen hazatért sok veszéllyel tarkított utazásáról. Teljesítménye nemcsak azért érdemel elismerést, mert sikerült elhitetnie kísérőivel, hogy ő hithű muszlim, hanem azért is, mert kiskorától fogva sántított és a járás eléggé fárasztó volt számára. Élményeit, tudományos megfigyeléseit több kötetben foglalta össze. Egy részüket a nagyközönségnek szánta, ezek nagy sikert arattak az olvasók körében. Tudományos műveit bizonyos fenntartásokkal fogadták és különösen a magyar nyelv török-türk rokonságát valló elképzeléseit kritizálták. Ennek következménye lett az ugor-török háború néven elhíresült szakmai vita, amely a „finnugristák” győzelmével végződött. A csalódott Vámbéryt külföldön sokkal nagyobb elismerés övezte, Londonban a legmagasabb körökben forgott, még a királyi udvarban is szívélyesen fogadták. A tudós nem titkolta az angolok iránti rokonszenvét és minden alkalmat megragadott arra, hogy felhívja a figyelmet az orosz terjeszkedés veszélyére Közép-Ázsiában. Az 1870-es évektől kezdve egyetemi tanárként oktatta a keleti tudományokat a budapesti egyetemen. Egyik alapítója és 1889–1890-ben elnöke volt a Magyar Földrajzi Társaságnak. Az MTA 1860-ban levelező, 1876-ban rendes, 1893-ban tiszteleti tagjává választotta. Az 1990-es rendszerváltást követően Dunaszerdahelyen megalakult a Vámbéry Polgári Társulás, amely különböző rendezvényekkel igyekszik ápolni a tudós emlékét. A Lilium Aurum Kiadó gondozásában megjelenik a Vámbéry életműsorozat, évente megrendezik a Nemzetközi Vámbéry Konferenciát, amely a keletkutatással, a turkológiával foglalkozó szakemberek tudományos fóruma, amelynek programjait a Vámbéry Tudományos Kollégium állítja össze. Dunaszerdahely Vámbéry nevét viselő terén helyezték el Vámbéry Ármin mellszobrát.
Főbb művei:
Dervisruhában Közép-Ázsián át,1864;
Vándorlásaim és élményeim Perzsiában, 1867;
A keleti török nyelvekről, 1869;
A magyar és török-tatár nyelvekbeni szóegyezések, 1869;
Indiai tündérmesék, 1870;
Oroszország hatalmi állása Ázsiában, 1871;
Bokhara története, 1872;
Az iszlám a XIX. században, 1875;
Keleti életképek, 1876;
A hunok és avarok nemzetisége, 1881;
A magyarok eredete, 1882;
A magyarság keletkezése és gyarapodása, 1895;
Ó-török nyelvtanulmányok, 1901;
Küzdelmeim, 1905;
Nyugat kultúrája Keleten, 1906;
A magyarság bölcsőjénél, 1914.
