Szőke Béla

* Malacka, 1913. február 26. – † Győr, 1961. november 29. / régész, múzeumi igazgató,
gimnáziumi tanár

Az I. vh. után szülei Érsekújvárott telepedtek le. A helyi gimnáziumban érettségizett 1932-ben. 1932–1935 között a brünni egyetemen jogot hallgatott, majd átlépett a pozsonyi Comenius Egyetemre, ahol történelem–magyar szakos tanárjelölt lett, végül 1940-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen fejezte be tanulmányait. 1940-től előbb Nagysurányban, majd Érsekújvárott volt gimnáziumi tanár. Még diákként egyik kezdeményezője volt az érsekújvári múzeum létrehozásának. 1938 után a városban megalapították a Kis-Alföld-kutató Intézetet, amely kiadta régészeti ásatásainak (Érsekújvár– Téglagyár, Bajcs–Ragonya, Naszvad–Anyala, Komját, Zsitvabesenyő, Pozsonyvezekény) eredményeit. 1946-ban Magyarországra települt, 1948-ban a szegedi tudományegyetemen bölcsészdoktori címet szerzett. 1946–1961 között a Győri Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt. Ebben a minőségében sok ismerettel gazdagította a Dunántúl és a Kisalföld kora középkori régészetét, településtörténetét és néprajzát. A magyar–szlovák tudományos kapcsolatok ápolásában is tevékenyen közreműködött. Súlyos tüdőbaja sem gátolta a kutatásban, de a történettudomány kandidátusa fokozatot már csak halála után tudták odaítélni neki.

Főbb művei:
Honfoglaláskori sírok Naszvadon, 1941;
Honfoglaláskori sírok Pozsonyvezekényen, 1944;
Az érsekújvári régi halászat emlékei, 1948;
Fejezetek Győr kora középkori történetéből, 1959;
A honfoglaló és kora árpádkori magyarság régészeti emlékei, 1962.