Nagy Lajos, Zs.
* Szklabonya, 1935. szept. 28. / költő, újságíró
Iskoláit Zsélyben és Komáromban végezte, itt érettségizett 1954-ben. Egy ideig a Komenský Egyetem hallgatója volt, majd vidéken tanított. 1958–1960-ban a Szlovák Rádió magyar adásának szerkesztője, 1960–1963-ban az Új Szó riportere, 1963-tól megszűnéséig (1994 őszéig) a Hét belső munkatársa volt. 1995-től nyugdíjas.
Első verse az ÚSZ-ban jelent meg 1953-ban. Rendszeresebben 1957-től publikál. Szerepelt a „nyolcak” antológiájában, de versei nem keltettek különösebb feltűnést. Fábry élményhiányban, önállótlanságban marasztalta el. Hosszabb érlelődési idő után jelentkezett önálló kötettel (Ének a tisztaságról), amely magasabb fejlődési fokot mutat, de még érzik versein a tanítómesterek nyoma. Eredeti, temperamentumának, költői szemléletének megfelelő hangját a Tériszony (1968) c. kötetben találta meg. Egyszerre a szlovákiai magyar költészet élvonalába emelkedett. Eltűnnek költészetéből a romantikus, idillikus hangulatok, a nosztalgikus témák, helyzetek, felhagy a klasszikus magyar dal- és zsánerköltészet utánzásával. A hagyományos versforma nyugalmát a zaklatottság, a töredezettség váltja fel. A könnyed és felelőtlen lírai hangulatokat,életképeket stb. a társadalmi felelősség vállalása, a mikro- és makroközösség sorsáért aggódó költő megnyilatkozásai követik. A tartalmi-formai megújulást, a költői szemlélet alapvető változásait olyan versek érzékeltetik, mint a Noé dala, a Vízparti óda, a Főtárgyalás, a Tériszony stb. Ettől kezdve mintha törött szemüvegen keresztül nézné a világot, szinte semmi sincs a helyén, elmosódnak a dolgok körvonalai, felbomlik a logikai rend, fonákjára fordul a valóság. Ezek a változások az egyéniség mély megrendülésével és átrendeződésével, a művészi alkotó-alakító erő izmosodásával függnek össze. Az össze nem illő valóságelemek társításából fakadó diszharmóniát, a nyelvi humorban, furcsaságokban rejlő lehetőségeket közérzetének, lelki tartalmainak érzékeltetésére, kivetítésére, az azokat kiváltó okok, az emberi-társadalmi fogyatékosságok, gyarlóságok feltárására és kipellengérezésére használja fel. Humorizál, de humorából gyakran hiányzik a derű, a vidámság. Az idő haladtával tovább erősödnek ezek a tendenciák. Különösen érződik ez további köteteiben, az Üzenet a barlangból s az Isapur dalai címűekben, amelyek a rendszert nyíltan-burkoltan bíráló opuszok mellett nagy számban tartalmaznak az ellenőrizetlen műszaki-tudományos fejlődés ártalmaira, a környezetszennyeződés következményeire és veszélyeire utaló verseket, a mentális és fiziológiai károsodás, az elidegenedés, a morális értékvesztés tényét regisztráló reflexiókat. A három évtized költői küzdelmeinek eredményeit summázó Cudar elégia (Válogatott és új versek 1958–1980, 1981) méltán aratott példátlan sikert az olvasók és kritikusok körében. Váratlan megoldásai, fanyar humora és iróniája, bölcs öniróniája, a dolgok felületén áthatoló tekintete, a jelenségek visszáját is feltáró kíváncsisága sok hívet szerzett számára, ő volt talán a „bársonyos forradalmat” megelőző évek legolvasottabb szlovákiai magyar költője. Ez a válogatás és az utána következő kötetek (Nagyképűtlensé-gek, Édeni vihar) Tőzsér Árpád véleményét igazolják: „Első költőnk, akit a város tett igazán költővé, eszméletébe a város épült bele akkor is, ha ezzel az adottsággal kezdettől fogva harcban áll. Ennek a harcnak lényege a kétségbeesés, megjelenési formája az irónia és a groteszk.” Különösen a régi és új verseket tartalmazó Édeni vihar tükrözi e tendenciákat és az elmozdulás irányát. A „Förtelmes Kaszálógép” félelmetes árnyékában sötétebbre színeződnek a múlt elégikus felidézései csakúgy, mint a „szeszélyes társadalom” ellentmondásait reflektáló groteszk, ironikus, parodisztikus, egyre keseredő költői megnyilvánulások.
A riporterként sokat utazó költő kezdettől fogva rögzítette élményeit, tapasztalatait rövid, többnyire humoros-szatirikus hangvételű, általában poentírozott történetekben, helyzetképekben. Ezeknek az írásoknak sem a nevettetés az elsődleges céljuk, hanem a hibák, a fogyatékosságok leleplezése, a kiküszöbölésükhöz szükséges tudatosításuk. Akárcsak ihlető mesterei: Örkény István, Déry Tibor, ő is messzebb tekint a szellemes tréfálkozásnál, már első gyűjteményében (Emberke, küzdj!) a szatíra, a groteszk, az irónia a keserédes önarckép mellett életbölcselettel színezett társadalomkritikává mélyül. További kötetei csak erősítik ezt a tendenciát, egyénítik a „félperces novellák”, a „szárnyas történetek” műfaját (Rendetlen napló, Az elpárolgott fazék, Szárnyas történetek). A költő gyermekversei alkotói sokoldalúsága mellett eszközei alkalmasságát is bizonyítják a gyermeki képzelet, a játékigény kielégítésére.
Művek: Ének a tisztaságról, v., 1964; Tériszony, v., 1968; Üzenet a barlangból, v., 1971; Emberke, küzdj!, hum., 1975; Isapur dalai, v., 1977; Cudar elégia, vál. v., 1981; Megfogtam a tündér sarkát, gyermekv., 1986; Rendetlen napló, szat., hum., 1985; Az elpárolgott fazék, hum., 1988; Nagyképűtlensé-gek, v., 1992; Szárnyas történetek, hum., 1993; Édeni vihar, vál. és új v., 1994; Hamu Laci és az Eretnek, gyermekv., 1995.
Irodalom: Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor költészetében. = Az irodalom valósága, 1970; Koncsol László: Hiány és büszkeség. = Ívek és pályák, 1981; uő: A csehszlovákiai magyar költészet a második világháború után. = Nemzedékem útjain, 1988; Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980, Bp. 1982; Szeberényi Zoltán: Zs. N. L. = Arcok és művek, Po. 1988; Mács József: Örökzöld termőfa, ÚSZ 1995. szept. 28.
Sz. Z.
