Mécs László
* Hernádszentistván, 1895. jan. 17. – † Pannonhalma, 1978. nov. 9. / költő, recitátor, premontrei szerzetes
Falusi kántortanító fia. A László a szerzetesi neve volt, ehhez társította 1915-ben a költői célkitűzéseinek megfelelő Mécs nevet, polgári neve azonban továbbra is Martoncsik József maradt. A kassai premontrei gimnáziumban tanult, s bp.-i teológiai és bölcsészeti tanulmányait befejezve rövid ideig ott tanított. 1920-tól 1929-ig Nagykaposon, 1929-től 1944-ig Királyhelmecen volt plébános. 1945 után Szlovákiában és Mo.-on is pol. üldözött lett. 1953-ban Mo.-on hamis vádak alapján 10 év börtönre ítélték és eltiltották a publikálástól. 1956 szept.-ben elengedték hátralevő büntetését. Bp.-en lelkipásztorkodott, 1961 máj.- tól a pannonhalmi papi szociális otthon lakója volt.
1918 előtt a Zászlónkban és az Életben jelentek meg a versei. Hajnali harangszó (1923) c. kötetének címadó verse Szlovákia-szerte ismertté tette a nevét. A verset maga is több helyen szavalta, s kiderült, hogy a versmondásnak is mestere. Ebben a kettősségben folytatódott pályája, s a hazai, mo.-i, erdélyi, párizsi, hágai irod. rendezvényeken szavaló költő rendkívüli népszerűségre tett szert. Első kötetének néhány nagy verse kivételes költői pálya lehetőségével kecsegtetett, de ehhez poétikai-esztétikai elmélyülésre lett volna szükség. A folyamatosan szavalókörutakra járó M.- nek erre nem volt módja, s költői életformáját, fejlődését inkább a szavalásra építette, ars poeticáit ahhoz szabta: az egykori igricek, kobzosok utódjának nevezte magát, s hetykén hangoztatta, hogy ő nem bíbelődik a verseivel, hanem úgy közli azokat, ahogy a lelkéből kiszakadnak. A műgond, a verscsiszolás könnyelmű elhanyagolása azt eredményezte, hogy mo.-i szigorú kritikusai, köztük Illyés Gyula és József Attila seregnyi művészi fogyatékosságot mutattak ki költészetében, s ami már teljesen igazságtalan volt: szociális érzékenységét, népszeretetét is kétségbe vonták. Kritikusi haragjukat az is befolyásolta, hogy a velük művészileg össze nem mérhető költő minden kit felülmúló közönségsikert ért el, s Ars poetica c. versében méltatlan becsmérlő szavakat mondott a Nyugat költői nemzedékére („…az a bizonyos költő-nemzedék, / mely rakva fekéllyel, gőggel és ganéjjal, / s mégis mindezeket szépséggé hazudja, / frázisok falábán istenülést mímel.”).
M. valóban nem mérhető össze József Attilával és Illyéssel, de a hazai Forbáth Imrének, Győry Dezsőnek és Vozári Dezsőnek egyenrangú élvonalbeli társa. 1923- as bemutatkozását, a Hajnali harangszót szenvedélyes háborúellenesség és az emberszeretet, a jóság profetikus erejű hitvallása hatja át. Fábry Zoltán „a jóság könyvének, egy nagy ölelő embergesztusnak” nevezte a kötetet, Szalatnai Rezső pedig azt írta a címadó költeményről, hogy „egész életünk körképe volt ez a vers. A költő félreérthetetlenül és őszintén hirdette a békét, megértést, testvériséget az egész országnak, főként azonban a magyaroknak és szlovákoknak”. 2-3 évvel később már ők is a szociális igazságtól való elpártolásban marasztalták el a költőt. Ez azért megdöbbentő, mert két vh. közti pályaszakaszán a „jóság-versek” s a vallásos versek mellett a kiélezett szociális helyzetképek alkotják a legerőteljesebb vonulatot. Ha abból az időszakból egy szociális témájú csszl. magyar versválogatást állítanánk össze, a vezető helyet ő foglalná el benne. Fontos verstípusai még az anya-versek (A királyfi három bánata), a gyermekversek (A gyermek játszani akart; A kirándulás elmaradt; A királyhelmeci gyerekek), a költői és papi önarcképek (Itt voltam 1927; Alázat). A 2. vh. kitörése után is írt háborúellenes és antifasiszta verseket. A súlyos tragédiát elszenvedő lengyel néppel való szolidaritását a magyarság érzésére rezonáló módon több versében, főleg a Vörösbegy – 1939 ősze címűben fejezte ki. 1942-ben Imádság a nagy Lunatikusért címmel Hitler-ellenes verset közölt.
1948 után úgy látszott, hogy költői pályája végleg megszakad. A mo.-i kommunista rezsim nemcsak börtönre, hanem örökös hallgatásra is ítélte; amikor 1966-ban Szalatnai és Fábry az ISZ- ben bátor rehabilitációs akciót indított az érdekében, a párt sugallta vélemény az volt, hogy „nem létezik. Ha valakit sem múltja, sem jelene nem igazol, minek ébreszteni már elfelejtett nevét” (e-l cikke az És-ben, 1966. márc. 19.). Nálunk is szigorúan tiltott író volt, Szalatnait rehabilitálási kezdeményezéséért és egyéb vétkeiért persona non gratává nyilvánították párthatóságaink. A költő nevét és líráját hosszú évekig külföldi magyar és idegen nyelvű kiadások tartották életben, de a költő sem tette le a tollat, még a börtönben is írt. Az 1945 utáni első mo.-i Mécs-válogatást Aranygyapjú (1971) címmel az Ecclesia Kiadó jelentette meg, nálunk 1993-ban a Pannonia Könyvkiadó adott ki tőle válogatást; Mécs László Alapítvány is létesült, szülőfalujában pedig emléktáblát helyeztek el.
Művek: Hajnali harangszó, Ungvár 1923; Rabszolgák énekelnek, Berlin 1925; Vigasztaló, Berlin 1927; Az ember és árnyéka, Kassa 1930; Üveglegenda, Bp. 1930; Legyen világosság, Bp. 1933; Fehéren és kéken, Bp. 1937; Összes versei, Bp. 1941; Válogatott költeményei, Buenos Aires 1953; A kirándulás elmaradt, vál., Köln 1958; Vadócba rózsát oltok – Igraft Roses on Eglantines (Paul Valéry előszavával), Toronto 1968; Aranygyapjú, vál., Bp. 1971, 2. kiad. 1987; Üzenet, vál., Bp. 1982; Vadócba rózsát oltok, vál. 1993.
Irodalom: sz.k. (= Szász Károly): M. L.: Hajnali harangszó, Budapesti Hírlap 1923. nov. 1.; Fábry Zoltán: Szász Károly és a csehszlovákiai magyar irodalom, KN 1923. dec. 24. = F. Z.: ÖÍ 1; uő: Szlovenszkói magyar irodalom: 1923, Keleti Újság 1924. jún. 20. = ÖÍ 1; Zapf László: M. L., MÍ 1932/5; József Attila: M. L. költészete, Toll 1931/2; Illyés Gyula: Katolikus költészet, Ny 1933. I., 422; Szalatnai Rezső: M. L. lírája, ISZ 1966/2; Fábry Zoltán: Vigyázzatok a nappalokra – A Mécs-probléma tanulságai, ISZ 1966/7. = F. Z.: ÖÍ 10; Fónod Zoltán: Mécs László költészete. = Kőtábláink, Po.–Bp. 1990; Turczel Lajos: Tűnődések M. L. költői sorsáról születésének századik évfordulóján, ISZ 1995/1.
T. L.
