Lükő Gábor
* Komárom, 1909. november 4. – † Budapest, 2001. április 21. / néprajzkutató, Kossuth-
díjas (2001)
Tanulmányait szülővárosában kezdte, a budapesti és a bukaresti egyetemen folytatta, 1936-ban szerzett doktori címet. Karácsony Sándor tanítványa volt, majd érdeklődése – talán éppen Németh Lászlónak a kelet-közép-európai népek történelmi tejtestvérségét hirdető eszméi nyomán – a román népi kultúra felé fordult. 1931–1932-ben Nicolae Iorga szabadegyetemén románul tanult, Dimitrie Gusti falukutató módszereivel ismerkedett, majd hónapokat töltött a moldvai csángó-magyarok között. Elsősorban a Szabófalvától északra eső, akkor még többségében magyar nyelvű Jugánban, valamint a Bákó melletti Lujzi-Kalagarban és Bogdánfalván dolgozott, mégpedig nemcsak futólag, átutazó néprajzgyűjtőként, de velük élve, belülről megismerve a népélet jelenségeit és törvényszerűségeit. Kutatásainak eredményeként írta meg a Moldvai csángók című, máig alapvető munkáját. Hiába segítették azonban szociológiával és néprajzzal foglalkozó román barátai, a hivatalos hatalom hamarosan kiutasította Romániából. 1937-től 1945-ig a debreceni Déri Múzeumban dolgozott. Ez idő alatt született a népművészet, a népköltészet és a népzene szintéziseként a Magyar lélek formái című könyve. Ebben a magyarság egyik nagy sorskérdését nem úgy tette föl, hogy ki a magyar, hanem úgy, hogy mi a magyar? Bebizonyította, hogy a különböző művészeti ágakban a magyarságnak van saját formanyelve, önálló kifejezési módja. Amit Kodály és Bartók megtalált a magyar népzenében, azt fogalmazta meg Lükő Gábor a magyar népművészet és népköltészet anyagi és szellemi világában. 1946-ban egyetemi magántanár lett. 1950–1970 között a gyulai, bajai és kiskunfélegyházi múzeumok igazgatója, ill. munkatársa. Szűkebb kutatási területe a népzene, népköltészet és népművészet formai elemzése és középeurópai összehasonlítása. Kutatásaival megelőzte korát, sokan gyanakodva figyelték munkásságát és akadályokat gördítettek az útjába, vagy agyonhallgatták eredményeit. Azzal kapcsolatos kritikus megjegyzéseit, hogy sokan a nyugati iskolákhoz igazodnak és az önálló gondolkodás helyett sémákat, paneleket emelnek be a magyar néprajztudományba, rossznéven vették, és elérték, hogy kényszernyugdíjazzák. Legfontosabb munkája a Magyar lélek formái, amelyet többször is átdolgozott. Ez négy fejezetre oszlik: első része a népköltészet és népművészet azonosnak bizonyuló jelképeinek ismertetése, a második rész a művészi térérzékelés és -ábrázolás egyes problémáit boncolgatja, a harmadik rész a népzenével, a negyedikben a népművészet technikai kérdéseivel foglalkozik.
Főbb művei:
A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsághoz,1936;
A hortobágyi pásztorművészet, 1940;
A magyar lélek formái, 1942;
Kiskunság régi képfaragó és képmetsző művészete,1983.
Halála után jelent meg: „Ott hul éltek vala a magyarok…”, 2001;
Zenei anyanyelvünk (2003);
Himfi és a szarvas (2004) című munkája.
