Lebó Sándor emberi értékekben gazdag életútja
* 1907. március 3., Naszvad – † 1990., Bácsbokod / közéleti személyiség
Régiónk neves személyei után kutatva szinte kötelező megismerkedni az 1907. március 3-án született Lebó Sándorral, aki Naszvadon élte le életének első negyven esztendejét, majd a másik negyven egynéhányat, új gyökereket eresztve, Bácsbokodon, ahol 1990-ben fejeződött be evilági pályája.
Bár nagyon jóeszű gyerek volt, az intézményes művelődés csúcsát, sorstársaihoz hasonlóan az ő számára is a falusi elemi iskola elvégzése jelentette. Sors- és kortársaival ellentétben azonban az számára elemi szükségszerűséggé vált önmaga állandó, autodidakta művelése. Amikor posztumusz portréfilmjét készítették róla, a filmben megszólaltatottak szinte mindegyike elmondta, hogy élete végéig kitartó tudásvágya, illetve az azt csillapítandó állandó önművelése révén szinte falusi polihisztorrá nőtte ki magát. Már fiatalon egyik vezéregyénisége volt Naszvad község szellemi életének. Színdarabokat játszott, majd tanított és rendezett, dalárdát, fúvószenekart alapított és vezetett, lakodalmakban vőfélykedett, s katonaként leventeoktatóként is tevékenykedett. A háború előtt tagja volt a községi képviselő-testületnek, a községben kezdeményező szerepe volt a fűszerpaprika-termesztés meghonosításában, részt vett a fogyasztási szövetkezet irányításában, s amikor a Felvidéket ismét Magyarországhoz csatolták, s a zöldség- termesztés jövedelmezősége ugrásszerűen visszaesett a községben, ő volt az, aki a naszvadi lányokkal, asszonyokkal megtaníttatta a kukoricacsuhé szatyrok fonásának fortélyait, és megszervezte azok eladását is. A „Sándor” volt Naszvadon. Mindenkinek. Amikor a kitelepítés őt is Magyarországra vetette, lassan Sándor bácsi lett. Ott is mindenki Sándor bácsija. Amikor már tudott dolog volt a kitelepítés, harmadmagával átszökött Magyarországra „terepszemlét tartani”, majd vissza, hogy legalább parányi vigaszt nyújthasson a kitelepítésre váróknak. A feleségével Bácsbokodra került. S ha valakinek, neki igazán jelentős érdemei vannak abban, hogy a kitelepített naszvadiak, hosszadalmasan ugyan, mégis új otthonra leltek, és új gyökereket eresztettek Dél-Bácska, Somogy és Baranya településein. Bácsbokodi háza nagyon hosszú ideig szinte zarándokhelye volt a kitelepített naszvadiaknak. Jártak hozzá tanácsért, segítségért, vigasztaló szóért, kézfogásért. S önmagát új otthonában sem tagadta meg. Egyik megalapítója a helyi Áfésznek, kultúrházigazgató, TSZ könyvelő és mindenes. S 1990-ben bekövetkezett haláláig szószólója és istápolója a kitelepített és az otthon maradott naszvadiak kapcsolattartásának. A Dél-Bácskában, Csávolyon játszódó, naszvadi lakodalmas szervezésében jelentős szerepe volt az egykori vőfélynek, Lebó Sándornak is. A későbbiekben egy következő Maráz-darab, a „Másokért élni” Lebó Sándor tiszteletet parancsoló életútjának állított méltó emléket.
A Csemadok naszvadi alapszervezete In Memoriam Tiszteletbeli Csemadok taggá avatta Lebó Sándort, a Bács-Kiskun megyei testvér és baráti települések közötti tartalmas, sikeres együttműködésében vállalt szerepükért (2014). 1990-ben Bácsbokodon elhunyt, Lebó Sándor részesült a Naszvad Község Díszpolgára kitüntetésben.
Emberi értékekben gazdag volt Lebó Sándor élete, Jelképe, egyik vezéregyénisége lett a Bács-Kiskunba, Somogyba, Baranyába és a Nyíregyháza környéki tanyavilágba annak idején kitelepített naszvadiaknak. Nota bene! – Jól jegyezd meg! – mondja a latin; több mint két és félezer kitelepített naszvadiról, több mint két és félezer emberről van szó! Igen! Valóban emberi értékekben gazdag életút volt Lebó Sándornak valamivel több, mint nyolc évtizedes életútja. Olyan emberi értékekben gazdag, mint például a felelősségérzet, az alázat, az együttérzés, a tisztesség és a tisztelet, a megbecsülés, a mások, a közösség iránti, személyes érdek nélküli elkötelezettség, és sorolhatnám még tovább. Olyan emberi értékek ezek, melyeknek egyetemessége és örök érvénye megkérdőjelezhetetlen, mai, rohanó világunkban mégis mintha sokszor devalválódni látszódna jelentőségük. Pedig Lebó Sándor, a szó mai, klasszikus értelmében véve, még csak iskolázott ember sem volt. Nem végzett főiskolát, még csak polgáriba sem járt. Ám önmagát művelte mindig, és járta az élet iskoláját élete végéig. Élete végére egy falusi polihisztor lett belőle. És eljártak hozzá sokan: orvosok, tanárok, tsz-elnökök, népművelők, újságírók. Egy-egy tanácsért, emberi szóért. És tanultak tőle. Kevesen születnek ilyennek!
