Kathona Géza
* 1903. november 10., Komárom † 1989. július 14., Győr / lelkész, egyháztörténész
Kathona Géza lelkész 1903. november 10-én Rév-Komáromban születt. Szülei: Kathona Géza ármentesítő társulati tisztviselő és Kisjókai Szabó Vilma. Apai dédapja Czekei Katona Mihály, korának jeles természettudósa volt, nagyapja, Kathona Lajos Komárom vármegye főmérnöke volt. Az elemi iskoláit Komáromban végezte. 1914 szeptemberében a komáromi Szent Benedek rendi római katolikus gimnázium növendéke lett. Gimnáziumi tanulmányainak második fele sok nehézség és nélkülözés között telt el. Ugyanis 1918 őszére teljes árvaságra jutott, melyet egyidejűleg követett családja teljes anyagi elszegényedése. Már 15 éves korától fogva mint instruktor, maga kereste kenyerét. A papi pályára távoli rokonának, Németh István dunántúli püspöknek tanácsára lépett 1922 őszén. A pápai teológiát látogatta. 1926. október 1-jével segédlelkész lett Enyingen.
A papi vizsgát 1928 szeptemberében jeles eredménnyel letette, 1928. december 5-én Vörösberénybe, majd 1929. szeptember 1-jén Csákberénybe lett helyettes lelkész, majd 1929. október 21-én lelkipásztor. 1937-ben megírta és kiadta a csákberényi egyház történetét, az első tudományos munkáját, Csikesz Sándor buzdítására.
1939. december 16-én a debreceni egyetemen a teológiai tudományok doktorává avatták. 1942. november 24-én pályázat útján a nagymegyeri református egyházközség lelkipásztorává választották. Beiktatása 1943. január 24-én történt. 1931. március 29-én nősült. Felesége Vörös Irén okleveles tanítónő volt. Házasságunkból egy leánygyermek született: Éva-Judit 1937. október 30-án.
1948-ban a lakosságcsere-egyezmény folytán áttelepült Magyarországra. A rendelkezésre álló forrásokból nem derült ki, hogy önként vagy politikai kényszer alatt. Ezt követően a drávapalkonyi (1948–1952), a diósviszlói (1952–1956), a szekszárdi gyülekezet lelkipásztora (1956–1966), egyúttal a Tolnai Református Egyházmegye esperese (1956. febr. 6.–1966. máj. 1.). Nyugdíjba vonulása után Veszprémbe költözött (1975–1982) majd haláláig Győrött élt. Gyakorlati teológiával, egyháztörténettel, Tolna megye református emlékeivel foglalkozott. Egyháztörténészként elsősorban a török hódoltság alatti magyarországi református és unitárius közösségek történetét, azoknak a hazai művelődéstörténeti jelentőségét, a Heidelbergi Káté forrásait, magyarországi hatását, valamint Dávid Ferenc (1520–1579) és hitvitázó kortársai munkásságát vizsgálta.
Művei:
– A Csákberényi Református Egyház története. Teológiai doktori értekezés (Pápa, 1937)
– Samarjai János gyakorlati theologiája. (Theologiai Szemle, 1940; és külön: Theologiai Tanulmányok. 61. Debrecen, 1940)
– Az úrvacsorától való eltiltás és az úrvacsorai liturgia. (Dunántúli Protestáns Lap, 1940)
– A róm. kath. confessio generalistól a Melotai-agenda gyónóimájáig. (Csikesz Sándor Emlékkönyvek. II. köt. Debrecen, 1940; és külön: Theologiai Tanulmányok. 66. Debrecen, 1941)
– A dunántúli és felsődunamelléki szuperintendenciák liturgiai berendezkedésének forráselemei a XVI. században. (Theológiai Szemle,1941)
Életéhez kapcsolódó települések: Komárom, Pápa, Enying, Vörösberény, Csákberény, Debrecen, Nagymegyer, Drávapalkonya, Diósviszló, Szekszárd, Veszprém, Győr
