Forbáth Imre
* Böhönye, 1898. nov. 17. – † Teplice, 1967. máj. 16. / költő
A Balaton mellett született, de családja 1902-ben Nyitrára költözött. Pozsonyban és Nyitrán végezte iskoláit, Nyitrán érettségizett, s 1916- ban onnan vonult be katonának. A fronton megsebesült, kórházba került, gyógyulása után Bp.-re ment. Az egyetemen, az ifjúsági mozgalomban agitált, modernizmus elleni előadást tartott a Galilei-körben, s a Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába menekült. 1919–1926-ban Prágában volt orvostan-hallgató; megalakulásától kezdve tagja Csehszlovákia Kommunista Pártjának, s szoros kapcsolatban állt a cseh és szlovák avantgardistákkal. Később Szlovákiában és Morvaországban működött orvosként. 1938 nyarán Clementisszel, Nezvallal és Ponièannal együtt képviselte a csehszlovák írókat az antifasiszta írók párizsi nemzetközi békekonferenciáján. 1939 márc.-ban Lengyelországon és Svédországon keresztül Angliába menekült: tagja lett a nemzetközi írószövetségnek (Association internationale des écrivains) és a Pen Clubnak, propagandistaként és orvosként működött Londonban és Birminghamben. 1945 ápr.-ban hazatért: Ostravában volt bányaorvos, majd 1951 febr.-ig a külügyminisztériumban dolgozott. Később Teplicében volt orvos.
Bár kezdetben vitázott a magyar avantgardistákkal, 1919 után maga is híve lett a modern irányzatnak, s verseit a Mában és az Akasztott Emberben publikálta. Költészetét három korszakra oszthatjuk: az első, az 1920-tól 1924-ig terjedő időszak két verseskötetet (Versek, Bécs 1922; Vándordal, Érsekújvár 1923) foglal magában; a második korszak kb. 1930-ig terjed, s a Favágók (Pozsony 1930) c. kötet megjelenésével zárul; a harmadik korszak (1938-ig) lírai termését Panasz és remény címmel adta ki 1942-ben Londonban, ahová Csehszlovákia megszállása elől menekült. 1938 után nem írt több verset.
Pályájának három korszaka nem különül el élesen egymástól: az izmusok hatásától sohasem szabadul meg teljesen, későbbi költészetének realista motívumai pedig már az első korszak termésében is megtalálhatók. E korszak reprezentatív verse, a Mikor a néma beszélni kezd „kulcsverse” F. költészetének: a háború élménye, mely ezt a verset ihlette, mindvégig egyik meghatározója marad lírájának. Ezért népesítik be költői világát a „hullák“, „csontvázak“, „dögkeselyűk” stb. Ebben a világban jelen vannak az emberiség fegyverei az őskortól egészen a „civilizált” máig: az avult buzogányok, dorongok, irtókések, fustélyok, ágyúcsövek, szuronyok, gépfegyverek, tőrök, kardok, bombák, lángvetők stb. A költő „emberhús-vászonra” festi vádoló és bosszút harsogó színeit: hullaszürke, sebvörös, fájdalomvörös, bosszúvörös, halálfekete, börtönfalfehér, éhségszürke stb. Ebben a költői korszakban mégis inkább a polgárpukkasztó, bohém hangütés jellemzi verseit. 1924 körül szakít a Kassák-csoporttal, s realista irányban fejleszti tovább avantgardizmusát. Lázadása már nemcsak egy társadalmat megdöbbenteni szándékozó gesztus vagy póz, hanem tudatos vállalás, tett, melynek konkrét célja van. A költő Prága külvárosait járja (Na Maninách; Na Bojišti 14; Dìjvice), alvilági alakokkal, stricikkel és kurtizánokkal barátkozik, ám közben hallja a „harcbarikoltó trombitákat” meg a „gyárak s a bányák szirénáját”.
1927- ben megszerezte az orvosi diplomát, s elhagyta Prágát: Szlovákia különböző vidékein dolgozott, s tapasztalatai új motívumokkal gazdagították költészetét: megjelennek verseiben a hegyek emberei, a szlovák elnyomottak, a favágók (Favágók; Egy tál krumpli; Szlovák tájkép). A kisebbségi magyar sajtóban a harmincas évek elején tűnt fel a neve, s az irodalmi köztudatban hamarosan összeforrt a szocialista költészet fogalmával. Az Útba, majd 1936- tól a Magyar Napba írt költeményeket, politikai cikkeket és tanulmányokat. A harmincas évek második felében a fasizmus egyre fenyegetőbb rémei szolgáltak alapul F. borzalmas látomásainak, amelyek tkp. a háborús víziók folytatásai. Abesszínia lerohanása után verset írt Egy abesszin fiúhoz, megemlékezett García Lorcáról, elsiratta Madrid szétlőtt tereit (Van egy város). A müncheni árulás napjaiban megírta a második világháború apokaliptikus vízióját, a Látomás c. verset, melyben az emberiség pusztulásának megrázó képét állítja elénk. 1938-ban mint költő elhallgatott, s lírája a háború után sem szólalt meg újra. Elnémulásában nyilván a korabeli irodalmi viszonyok játszották a legfőbb szerepet: „Meg kell mondanom, hogy bolond ember, aki egyre önmagával társalog, és beteg író az, aki csak az asztalfiókjának ír. Azonban ilyen bolond és beteg ma az írók legtöbbje Csehszlovákia magyar társadalmában, melyben visszhangtalanul hangzik el a költők éneke, s hol a festők képei s a szobrászok szobrai idegen testként romlanak a társadalom közömbös organizmusában”– írta A költészetről és magamról c. vallomásában. F. kétségtelenül egyik legjelentősebb képviselője a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalomnak: témavilágának sajátos újszerűségéről, formai vívmányairól, eredeti lírikusi egyéniségéről, mondanivalójának ma is időszerű voltáról félreérthetetlenül tanúskodnak versei.
Művek: Versek, Bécs 1922; Vándordal, v., Érsekújvár 1923; Favágók, v., Pozsony 1930; Panasz és remény, v., London 1942; Mikor a néma beszélni kezd, vál. v., Po. 1958; Až nìmý promluví, vál. v., Prága 1964 (csehül); Na zázrak èakajúci, vál. v., Po. 1965 (szlovákul); Eszmék és arcok, prózai művek, Po. 1966; A csodaváró, vál. v., Bp. 1967, Po. 1978.
Irodalom: Hevesi Iván: F. I.: Vándordal, Ny 1924. 153–154.; Illyés Gyula: Favágók, Ny 1930. 367–368.; Fábry Zoltán: Kkk, Po. 1964; Vojtìch Jestøáb: Doslov (I. F.: Až nìmý promluví); Csanda Sándor: Hidak sorsa, 1965; Laco Novomeský: Namiesto úvodu (I. F.: Na zázrak èakajúci); Varga Rózsa: F. I. költészetéről (F. I.: A csodaváró); Csanda Sándor: Első nemzedék, 1968; Tőzsér Árpád: Az irodalom valósága, 1970.; Dobossy László: A közép-európai ember; Varga Rózsa: F. I. prózai írásairól, ISZ 1978/9; Turczel Lajos: Sokak ismeretlenje, ellapozottja: F. I., ISZ 1978/9; Varga Erzsébet: Magyar költő Prágában, Hét 1978/46; uő: F.I. üzenete, Hét 1979/13; Rákos Péter: Népek, hidak, városok, ISZ 1979/1; Tőzsér Árpád: Szavak barlangjában; Duba Gyula: F. I. európaisága, ISZ 1988/9.
V. E.
