* Szentendre, 1902. márc. 19. – † Budapest, 1972. aug. 6. / író, publicista, lapszerkesztő
Unit. székely családból származott, de gyermekkora egy részét és ifjúkorát már Losoncon töltötte, s ott járta ki a gimnáziumot. Tagja volt a Madách Körnek és munkatársa A Mi Lapunknak. Intenzíven részt vett a kisebbségi irod. és kult. élet építésében: Sziklay Ferenccel együtt szervezte a Kazinczy Könyvbarátok Társaságát, majd a Kazinczy Szövetkezetet, körzeti titkára volt a SZEMKE-nek, főszerkesztője a Magyar Írásnak, szerkesztője a Figyelőnek. A bécsi döntés után a kassai rádió igazgatója lett. 1945-ben szovjet fogságba vitték, majd miután onnan betegen visszatért, a magyarok elleni koncepciós pereket szériában gyártó népbíróság vád alá helyezte. Az eljárás folyamán Mo.-ra szökött, ahol egy ideig a Magyar Áttelepülési Kormánybizottság alkalmazottjaként, kollégiumi igazgatóként működött, 1950-től nyugdíjazásáig pedig fizikai munkás volt.
– Írói fellépése egybeesik a csehszlovákiai magyar irodalom indulásával. Eleinte verseket is írt, időnként drámával foglalkozott, de tartós műfaja a novella és a regény volt. Íróink közül egyedül ő kapta meg 1937-ben a csehszlovák Állami Díjat, formálisan az Égő csipkebokor c. regényéért, valójában addigi életművéért.
Az első kisebbségi korszak élvonalbeli novellistája. Fellépésekor a modern prózai stílus és szemlélet (expresszionizmus, parabola) felé orientálódott, de a 20-as évek második felétől a realizmus művelője lett. A hic et nunc elvét, a „szlovenszkóiságot” ő érvényesítette a legaktívabban, s ilyen jellegű alkotásai közt remekek is vannak (Dallás, Szlovenszkói vásár, Remetemadár). Témáit főleg a népéletből, a magyar–szlovák népi érintkezés világából merítette, de a dzsentri rétegek életformáját s hanyatlását-pusztulását is szuggesztíven ábrázolta (Áll a bál, Görögtűz). A militarizmus elítélése s az emberi jóság felmutatásának vágya egész novellisztikáján végigvonul (Vakok, Áldott krumpliföld, Önként jelentkezett). Nyelvezete, melynek kialakulására a székely és palóc tájnyelv színezően hatott, novellái zömében erőteljes és egyéni, de Zapf László szerint az is előfordul, hogy a székely alakok palóc ízzel beszélnek.
– A regényírás területén is kísérletet tett a kisebbségi létforma, a „szlovenszkói magyar lelkület” kifejezésére. Törekvése a Deszkavárosban járt sikerrel. Ennek főhőse, a nemesi születésű Gáth Tamás az államfordulat után nem követi távozó családját. Illetőségi jogával élve itt marad, s a fényes családi házból kikényszerülve és iparosok, munkások közé vegyülve a helytállás példáját nyújtja. A „szlovenszkói magyar regénnyel” való további próbálkozásai (Szakadék, Égő csipkebokor) művészi megvalósítását a téma túlságos romantizálása akadályozta. A novellai adottságú szerzőnek a terjedelmes és bonyolult regénycselekményekhez nem volt kellő szerkezeti érzéke. Első regényének, a középiskolai diákkörnyezetben játszódó Zuzmarának egyszerű a szerkezete. Főhőse, a gyárosfi Szelle Laci raszkolnyikovi típus, aki apja hatására tudatosan alakítja magában az érzelmeken felülemelkedő és erőszakra képes embert, s iskolatársait bábukként kezeli. A nagyszámú kritika szerint a negatív fejlődés ábrázolása ígéretes, de a megtérésnél a lélektani hitelességet nagyrészt moralista szólamok helyettesítik. Négyöt kisregénye közül kettő emelhető ki: A szép ötvöslegényben mély és őszinte székelynosztalgiával az erdélyi régmúltat, a céhrendszer ottani korszakát idézi fel, s annak nyelvi érzékeltetésére mérsékelten archaizálja stílromantikus nyelvezetét; a Zsenikában egy kamaszgyerek szexuális ébredezésének válságait mutatja be jó lélektani beleérzéssel s az első Nyugat-nemzedék kallódó íróira (Cholnoky László, Szini Gyula) emlékeztető sejtelmes atmoszférateremtéssel. Publicistaként és riporterként is érdemes munkát végzett, ezeket az írásait gyakran Székely István név alatt közölte. Ostorozta a csehszlovák kormányok kisebbségellenes politikáját, harcolt a köz- és szellemi élet tisztaságáért s a kritika jogaiért (A belföldi magyar könyvkiadás megteremtése, PMH 1930. ápr. 15.; A Masaryk Társaság pénze, MÍ 1933/2; A szlovenszkói magyar író feladatáról, 1931. aug. 15.; Szlovenszkó a kritika serpenyőjében, MÍ 1934/4). 1929-ben egyik szervezője volt az első csehszlovákiai magyar könyvnapoknak, s 16 író cikkét tartalmazó füzetet adott ki (Jel, irodalmi röpirat, Kassa 1929). 1945 után, egzisztenciális és egészségi viszontagságai közepette is igyekezett írni, de jelentőset már nem alkotott. Vigaszul szolgált számára, hogy a két vh. között írt novelláiból egy Szlovákiában kiadott válogatást és egy antológiás szerepeltetést megérhetett. Halála után még három antológiában jelentek meg írásai.
Művek: Két ember, egy árnyék, elb., Losonc 1925; A legnagyobb úr, elb., Kassa 1926; Zuzmara, r., Berlin 1926; Szakadék, r., Kassa 1928; A felhők hőse Pákozdon, ifj. r., Berlin 1928; A szép ötvöslegény, kisr., Kassa 1929; Égő csipkebokor, r., Bp. 1935; Deszkaváros, r., 1938; Magyar hegyek népe, elb., Kassa 1943; Romok és fények, elb. (összeáll. és bev. Turczel Lajos), 1969.
Irodalom: Komlós Aladár: Zuzmara, Ny 1926, 304.; Németh László: Zuzmara, Protestáns Szemle 1927, 47.; Fábry Zoltán: D. I.: Szakadék, Az Élet 1928. jún. 2. = ÖÍ 2.; Illés Endre: D. I. regényei, Ny 1930, 316.; Kovács Endre: A Magyar Írás nyári száma és 1993 I. kétévi munkája, MÚ 1933. júl. 23.; Zapf László: D. I., MÍ 1933, 342.; Szalatnai Rezső: Államdíjas magyar író, K 1937, 1074.; v. l. (Vass László): Az író sohasem feledkezhet meg népéről, MaN 1937. okt. 31.; -yf- (Sziklay Ferenc): D. I.: Magyar hegyek népe, Felvidéki Újság 1943. okt. 23.; Görömbei András: D. I. novellái, Zborník Filozofickej fakulty UK–Philologica 1974; Tóth László: Élet az elnémultságban. = T. L.: Elfeledett évek, 1993; Turczel Lajos: D. I. = T. L.: Visszatekintések… 1995. T.L.
