* 1944, Pozsoypüspöki † 2014. február 17, / néptánckorográfus, hivatásos táncmozgalomszervező, több táncegyüttes volt vezetője, néptáncgyűjtő, táncos kiadványok szerkesztője, néprajzi filmek és népművészeti fesztiválok forgatókönyvírója, fesztiválműsorok rendezője, országos méretű koreográfusképző szaktanfolyamok iskolavezető szervezője, szakmai cikkek publikálója és sorolhatnám tovább a tevékenysége köreit.

Ismerkedése a néptánccal alapiskolás gyerek korában kezdődött Pozsonypüspökin az 1950-ben újra megnyílt magyar iskolában. Bottlik Olga tanító néni állította színpadra az 1944-ben született ügyesmozgású gyereket. A komáromi magyar (volt Bencés) gimnáziumban tanuló, és Szlovákia első magyar gimnáziumi tánccsoportjában táncoló Gyula bátyja volt a példakép. Őt annyira csodálta, hogy az otthoni tánctanításáért „még a csizmáját is hajlandó voltam kipucolni”, – vallotta egy beszélgetésünk során. Süvölvény korában magába szippantotta a helyi Csemadok szervezetben az ötvenes évek második felében már országos névre szert tett Striežnec Horváth Rudi vezette Felsőcsallóközi Népi Együttes, amely olyan sikeresen szerepelt 1954-ben Ostraván egy országos versenyen, hogy az akadémikus Zdenek Nejdly, Csehszlovákia akkori kulturális minisztere, aki látta az általuk bemutatott magyar táncokat és beszélgetett is a csoporttal, – levélben köszönte meg a szereplésüket. Ez, abban az időben egy felvidéki magyar együttes részére igen nagy kitüntetésnek számított. Aztán az együttes a külső körülmények kényszerítő hatására Somorját érintve Dunaszerdahelyre vándorolt. Czingel hű maradt falujához és a feltételek jobbra fordultával megalapította a Kis Duna Táncegyüttest.
Itt született az első nagyobb koreográfiája, a táncban megfogalmazott János vitéz. Öt évig élt Püspökin az együttes, aztán átköltözött a szomszédos Félre. Ott további tíz évet töltött. Czingel koreográfusi talentuma itt bontakozott és virágzott ki. A munkában társaivá váltak Fürst Pál jóhangú énekes, Papp Sándor zenész és Valacsay István táncaszisztens, később korográfus. Feleséget is a féli táncos lányai közül választott, – Nyáry Magdolna (Ibi) láncolta magához. A szorgalmas munkát eredmények követték: a Kis Duna Táncegyüttessel rendszeres résztvevőivé lettek az országos magyar és szlovák fesztiváloknak, Zselíznek, Gombaszögnek, Myjavának, Východnának.
Aztán következett az újabb vándorlás. 1977-től kedves városában Somorján, ahol a magyar gimnáziumban 1962-ben érettségizett, Valacsay Istvánnal összekovácsolódva vezetői lettek az újonnan alakult Csalló Népművészeti Együttesnek. Munkájuk eredményeként az együttes hamarosan bekerült az országos viszonylatban is vezető együttesként nyilvántartottak közé. Annyira erős tempót diktáltak, hogy 1982-ben elnyerték az Országos Népművészeti Fesztivál megosztott Nagydíját, s ugyanitt a koreográfusok versenyében Lacit II. díjjal jutalmazták. Az együttes vezetésben kiváló további társakkal gyarapodtak: zenei alkotó társul szegődött Papp Sándor mellé Ág Tibor, Ürge Mária és Bors Éva vezetésével megalakult az együttes utánpótló csapata, a Csali gyerektánccsoport, amely később, – mert tömegesen jöttek a táncolni vágyó gyerekek – osztódott, és további vezetők bekapcsolásával: Valacsay házaspár Franciska, István, Miklós Zsuzsa, Bartal Erika, két nagy létszámú gyerekcsoport, a Kis Csali és a Nagy Csali jött létre. Ma is léteznek, – a múlt ősszel ünnepelték fennállásuk 35. évfordulóját, volt vagy százhúsz kis és ifjú táncos a színpadon. Még Bárdos Gábor polgármester is közéjük állt, annyira büszke rájuk. Az is lehet, mert dicsőséget, dicsőségre halmoz a gyereksokaság, az egy csoportba összedolgozott „Csali” 1983-ban Eperjesen (Prešov) országos első díjat is nyert.

Népművelési Intézetbeli munkája mellett László ennek az amatőr „táncnagyüzemnek” a művészeti vezetője volt. Tizenhét évig folyt a magas színvonalú eredményes munka a két erejéhez méltón mindent biztosítani akaró fenntartó: a Somorjai Városi Művelődési Központ és a Csemadok városi szervezete égisze alatt. Országos díjak, baráti együttesek, társadalmi elismerések formájában jöttek az eredmények is. 1984-ben az együttes országos „B” kategóriás besorolást szerzett. Valacsayval közösen alkották az egész estés műsorokat, – öt született belőlük: Kapcsolatok, Az élet dala, Az emberélet fordulói, Kárpát-medence népeinek táncai, Hétszínű vadrózsa. Vendégként más együtteseknél is alkotott koreográfiákat, született vagy ötven belőlük. Több koreográfiája az országos versenyekben díjazott lett. Néprajzi tárgyú forgatókönyveket írt a szlovák televízió részére. Fesztiválműsorokat rendezett: Myjaván 1982-ben a kerületi szlovák népművészeti fesztiválon megrendezte a dél-szlovákiai magyar néprajzi hagyományokat, táncokat, dalokat bemutató kétórás műsort. A Szlovákiai Népművelési Intézet Nemzetiségi osztályának dolgozójaként (1973-83) a felvidéki magyar koreográfusok részére 2-3 éves táv-szakmai tanfolyamokat szervezett, szakcikkeket írt a hazai magyar és szlovák lapok részére, módszertani és tánckiadványi füzeteket szerkesztett, saját koreográfiái részére néptáncgyűjtéseket végzett, de gyakorta részt vett a Csemadok szervezte néprajzi gyűjtéseken is: ott volt 1966-ban Tardoskedden és Kéménden, ’68-ban Vásárúton, és Vámosfalun, ’90-ben Ipolykéren, Ipolynyéken és Varbón, menedzselője volt a jókai faluhagyományt feltáró gyűjtésnek (1977), „Az 1979-es évben megkülönböztetett figyelemmel kezdtük meg szűkebb hazánk, a Csallóköz szokásanyagának feldolgozását és színpadra állítását.” Az 1981-ben, az előző években végzett néprajzi gyűjtések hatására Jókán megalakult Malmos Hagyományőrzö Táncegyüttes és a Csalló Népi Együttes műsorán szereplő jókai táncokból a szlovák televízió részére készült félórás néprajzi film forgatásakor is jelentős munkát vállalt. László folyamatosan tanulta a szakmát, felsőfokú szakérettségit tett népművelésből, elvégezte a hároméves központi koreográfusi távtanfolyamot, több alkalommal részt vett Budapesten, a Honvéd Táncegyüttes tíz napos koreográfus-továbbképző tanfolyamon.
Komoly, egymást segítő, egymás ünnepségeit látogató barátságot ápolt két magyarországi együttessel, a hajósi Német Nemzetiségi Táncegyüttessel, és a szili Hagyományőrző Folklóregyüttessel. S bár több csoporttal is – mint ahogy a břeclavi Podlužan morva együttessel is – kapcsolatban voltak, de e kettővel családokat érintően is kiemelkedő volt a barátság.

Nyugdíjas korában sem ült a babérjain, annak ellenére, hogy 17 év után elváltak útjai a Csallótól nem állt le, hanem felvállalta a jókai Malmos Hagyományőrző Táncegyüttes szakmai patronálását. Rendszeresen részt vett a próbáikon, segített az újabb táncok feltárásában, műsorba iktatásában. Az együttessel műsorukon jókai és csallóközi táncokkal rendszeres résztvevőivé váltak a „Tavaszi szél vizet áraszt”… országos méretű népdal, tánc és szokáshagyomány vetélkedőnek, résztvevői Zselíznek, Gombaszögnek, valamint a hazai központi szlovák fesztiváloknak, de eljutottak Kalocsára, Szekszárdra, Bajára a Duna Menti Népek Folklór Fesztiváljára is, az Európát felölelő nagy tekintélynek örvendő nemzetközi folklóregyüttesi seregszemlére(1987), ahol kiemelten értékelik az előadásukat. Ott a fesztiválon kötöttek barátságot spanyol és a török együttesekkel is, aminek eredménye, hogy a következő években, egymás hazájában kölcsönösen vendégszerepelnek. Könyv (Bertóké és társai, Jóka falu táncai) és lemez is készült a tánc, a dal, és a zenei hagyományanyagból.
Munkásságát társadalmunk elismerte, viselte a Csemadok emlékérmét, a Népművelési Intézet ezüst plakettjét, a Szlovák Kulturális Minisztérium emlékplakettjét, a Szlovák Kormány Ezüstplakettjét. Neve bekerült az Örökhagyók könyvbe, ahol így fogalmazza meg életkrédóját… „Bő negyven éve koreográfus vagyok, szeretem a táncot. A néptánc a mai napig megmaradt a maga igazmondásával, varázsával, mert a tánc első sorban az érzelmek művészete.”

Műve: Műsortanácsadó a magyar tánccsoportok részére