Böhm Károly
* Besztercebánya, 1846. szeptember 17. – † Kolozsvár, 1911. május 19. / filozófus, egyetemi tanár, az MTA tagja
Teológiai tanulmányait a pozsonyi evangélikus líceumban végezte 1868-ban. Ezt követően a göttingeni, majd a tübingeni és a berlini egyetem hallgatója. 1870 és 1896 között Pozsonyban előbb az evangélikus líceumban, majd az evangélikus gimnáziumban tanított, ez utóbbinak 1883–1896-ban igazgatója is volt. 1896-ban kinevezték a kolozsvári tudományegyetem nyilvános filozófiatanárává. 1901–1902-ben a bölcsészettudományi kar dékánja is volt. Az egyik legjelentősebb, önálló filozófiai rendszert létrehozó magyar filozófus volt. Kezdetben a protestantizmus eszmevilágára építette tanítását, de hatással volt rá Hegel dialektikája, Comte pozitivizmusa, és mindezt természettudományos elemekkel igyekezett ötvözni, de nagy befolyással volt rá Immanuel Kant eszmerendszere is, élete utolsó éveiben pedig Fichte szubjektív idealizmusa. Értékelmélete nagyon sok új elemmel gyarapította a filozófiai gondolkodást és számos magyarországi tanítványa került a vonzásába. 1884-ben elindította a Magyar Philosophiai Szemle c. folyóiratot. Az MTA 1896-ban levelező, 1908-ban rendes tagjává választotta.
Főbb munkái:
Tapasztalati lélektan, 1888;
Logika, 1889;
Az újkori philosophia története, 1896-97;
Az értékelmélet föladata s alapproblémái, 1900;
A megértés mint a megismerés középponti mozzanata, 1910.
Ötkötetes műve Az ember és világa I-V. részben már halála után jelent meg
