Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet - Dunaszerdahely
Maďarský osvetový inštitút na Slovensku, n.o. | Hungarian Cultural Institute in Slovakia | Dunajská Streda
a CSEMADOK szakmai háttérintézménye

A selmecbányai akadémia

Az intézmény alapításának azt az 1735. június 22-én kelt leiratot tekinthetjük, amelyet a bécsi udvari kamara adott ki. Ennek nyomán Selmecbányán egy bányatisztképző tanintézet (Bergschule) jött létre, amelynek feladata bányászati és kohászati műszaki szakemberek képzése volt, akik a bányaművelés, a bányajog, a bányamérés, az ércelőkészítés- és -feldolgozás, a vegyelemzés, a kohászat, a pénzverés, az aranyváltás, valamint az igazgatás feladatait képesek voltak ellátni. 1735-től a képzés kétéves volt és németül folyt. Alapító tanára Mikoviny Sámuel (Ábelfalva) volt, később további tanárok csatlakoztak hozzá (Tobias Johann Brinn, Karl Jakob Turman, Christian Heuppel. 1763-ban Mária Terézia rendelete alapján ebből az intézményből nőtt ki a Bergakadmie, Európa első bányászati–kohászati műszaki főiskolája, ahol kezdetben kétéves, 1770-től hároméves képzés folyt. Az első tanszék (Gyakorlati bányászati és kémiai tanszék) professzorává Nikolaus Jacquint (Leiden, 1727. február 16. – Bécs, 1817. október 26.) nevezték ki (1764–1769), aki eredetileg orvos volt, de botanikával, mineralógiával és kémiával is foglalkozott. Később, 1769–1797 között a Bécsi Egyetem Kémiai és Botanikai Tanszékének professzora volt.
A második (matematikai) tanszék 1765. augusztus 13-án jött létre, ennek vezetésével Poda Miklós (Bécs, 1723. október 3. – Bécs, 1798. április 29.) jezsuita tanárt bízták meg, aki a matematika, a bányaméréstan, a mechanika, a fizika mellett géptant is előadott, megszervezte az Akadémia könyvtárát. Ő 1771-ig volt az intézmény oktatója. Már a kezdeti évektől szorgalmazták az Akadémián folyó kétéves képzés háromévesre történő bővítését. Erre 1770-ben került sor, és az erről rendelkező leiratban (Systema Academia Montanisticae) szerepel először az Akadémia megnevezés. A jelentkezőknek többnyire felvételi vizsgát kellett tenniük (kivéve azokat, akik korábban már valamilyen „filozófiai kurzust” elvégeztek). A „szakmabeliek” fiai előnyt élveztek a felvételnél. A hároméves képzés három tanszékkel indult. A Matematika–mechanika–gépészeti Tanszék vezetője a már említett Poda Miklós volt, az ásványtan–kémia–elméleti kohászattani tanszék élére Giovanni Antonio Scopoli (Cavalese/Olaszo., 1723. június 13. – Pavia, 1788. május 8.) geológus, vegyész, entomológus, botanikus, orvos került, aki egyik művében leírta Selmecbánya környékének állat- és növényvilágát is. 1777-ig működött az Akadémián.
A gyakorlati bányászati tanszék vezetője Christoph Traugott Delius (Wallhausen/Németo., 1728 – Firenze, 1779. január 21.) bányatanácsos lett, aki korábban Selmecbányán bányászatot és kohászatot tanult. Ő csak 1772-ig tanított az Akadémián, mivel Bécsbe hívták a pénzverde ügyeinek rendezése céljából. Egyébként minden tanszékvezető bányatanácsosi rangot kapott.
A császárnő rendeletében külön is felhívta a figyelmet az erdők és az erdészet fontosságára, ezt a későbbi évtizedekben a tantervbe is beemelték. A professzoroknak kötelezővé tették, hogy a saját oktatott tárgyukhoz nyomtatott tankönyvet írjanak. Scopoli egy ásványtani munkát, Delius a bányaművelésről adott ki nemzetközileg is nagyra tartott tankönyvet. Poda megírta a mechanika-gépészeti kötetet. Kezdettől fogva súlyt helyeztek a gyakorlati képzésre is, és az említett tanárok, valamint a Scopolit felváltó Ruprecht Antal (Szomolnok) kialakították a laboratóriumi oktatási módszert, amely később (a párizsi École Polytechnique közvetítésével) egész Európában elterjedt. A hallgatók negyedévenként vizsgáztak és az oktatás egész évben folyt. Ekkoriban alakultak ki azok a diákhagyományok és szokások is, amelyek később, az intézmény Sopronba, illetve Miskolcra helyezése után is fennmaradtak.
Az Akadémia első fénykora a XVIII. sz. utolsó harmada volt. Híre eljutott Európába és Amerikába is. Hallgatói között nemcsak magyarországiak voltak, hanem az európai kontinens számos országából érkeztek, hogy alapos bányászati és kohászati szakismeretekre tegyenek szert. Több európai hírű tudós is eltöltött néhány hónapot Selmecbányán (elsősorban olaszok, mint Alessandro Volta, Savaresi, Tondi, Lippi stb.), hogy kutatásokat végezzenek. A XIX. sz. első évtizedétől kezdve az Akadémia jelentősége fokozatosan csökkent, ami nem az oktatás színvonalá-nak elsekélyesedésével, inkább a bányászat hanyatlásával függött össze, valamint azzal is, hogy a természettudományos és műszaki kutatások fő csapásvonala más területeket érintett. Ugyanakkor újabb elméleti tárgyakat is bevezettek (az ábrázoló geometria és az építészet oktatása az 1830-as évek végén kezdődött), az 1839/1840-es tanévben elindult az oktatás az ásványtan– földtan–őslénytani tanszéken is. Ebben az időben a királyi kamara már foglalkozott egy átfogó reform tervezetével, amely az oktatás korszerűsítése mellett az erdőmérnöki képzés bevezetését is tartalmazta. 1808 óta mint főkamaragrófi intézmény működött a városban egy kétéves képzési idejű erdészeti tanintézet, amelyet 1838-ban akadémiai rangra emeltek és a bányászati akadémiához csatoltak. Végül V. Ferdinánd 1846. október 6-án hagyta jóvá a Berg- und Forstakademie (Bányászati– kohászati és Erdészeti Akadémia) elindítását. A bányász–kohász hallgatók tanulmányi idejét négy évre bővítették, míg az erdészhallgatók három évig tanultak. A tanári kar hat bányatanácsosi rangú professzorból, egy adjunktusból és öt tanársegédből állt, továbbá három tiszteletdíjas óraadó egészítette ki az oktatói gárdát. Az 1840-es végén és az 1850-es évek elején néhány évig az Akadémia tanára volt Christian Doppler (1803–1853) salzburgi születésű világhírű fizikus és matematikus is, a róla elnevezett Doppler-effektus vagy Doppler-hatás felismerője (a mozgó hullámforrás által kibocsátott hullám frekvenciája egy megfigyelő számára aszerint nagyobb vagy kisebb, hogy a forrás közeledik hozzá vagy távolodik tőle). Mivel az akadémia az egész Habsburg Birodalom számára képezett szakembereket, a diákok soraiban az országban élő minden nemzetiség tagjai megtalálhatók voltak, sőt sok külföldi hallgató is tanult itt. Az egyes nemzetiségek különböző nemzeti szervezeteket, irodalom- és nyelvápoló egyesületeket stb. hoztak létre, így az akadémia az egyes nemzeti törekvéseknek is a bázisává vált. Jelentős változást hozott az intézmény működésében az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc. A mintegy 300 hallgatónak közel a fele német, illetve cseh-morva nemzetiségű volt és túlnyomó részük a távozás mellett döntött. Számukra az ausztriai Leobenben, illetve a csehországi Příbramban igyekeztek sietve felállítani egy hasonló intézményt.
Ezek később akadémiai rangra emelkedtek (Leoben – 1860, Příbram – 1865) és így a selmecbányai Akadémia a továbbiakban már nem az egyetlen felsőfokú bányatisztképző intézete volt a Monarchiának. 1848. március 18-án a magyar királyi udvari kamara rendeletben szólította fel az Akadémiát, hogy 1848 őszétől az új tanévben már a magyar legyen az oktatás nyelve. Ezt a magyarosítási törekvést azonban gátolta, hogy a tanárok közül többen nem tudtak magyarul, de még nagyobb gondot jelentett a magyar bányászati és erdészeti szakkifejezések hiánya, ezért előbb ezt a magyar terminológiát kellett megalkotni. A háborús viszonyok miatt ez nehezen indult el, ráadásul a hallgatók zöme nem érkezett vissza Selmecbányára, így a tanítás is szünetelt. Csak 1850-ben indult meg újra az oktatás, a képzés nyelve továbbra is a német maradt, csak az 1867-es kiegyezést követően vált magyar állami intézménnyé (addig az osztrák udvari kamara irányítása alatt állt) Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia néven. 1868-tól a magyar lett az oktatás nyelve és ekkortól számíthatjuk az Akadémia második, félévszázadon át tartó virágkorát. Elsősorban a magyar nyelvű szakemberképzést, a magyar bányászati és kohászati, illetve erdészeti szaknyelv megteremtését, és a korszerű, sok esetben saját fejlesztésű, innovatív technológiák kidolgozást és alkalmazását tekinthetjük az intézmény nagy hozadékának, de nem lebecsülendő az a tudományos tevékenység sem, amelyet az akadémia tanárai folytattak. 1867-ben Péch Antal saját költségén elindította a Bányászati és Kohászati Lapok c. folyóiratot, amely 1871–1903 között a selmecbányai Akadémia kiadásában jelent meg. E szaklapban közölt felhívásra ugyanitt alakult meg a Bányászati és Kohászati Irodalompártoló Egyesület. Ebből jött létre Selmecbányán 1892-ben a napjainkban is működő Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, melynek 1894. évi selmeci választmányi ülésén – ugyancsak Péch Antal javaslata alapján – született meg a “Jó szerencsét” köszönés. Az Akadémia megújításának tervezetét I. Ferenc József 1872. augusztus 15-én hagyta jóvá. Ennek értelmében az intézmény igazgatóját ettől fogva az akadémiai tanács választotta meg. Új tanszékek jöttek létre, így összesen a bányászati és kohászati részlegen 12, az erdészetin 3 tanszék működött. Fontos változás, hogy az addig egységes „bányász” képzésből négy szak lett: bányászati, fémkohászati, vaskohászati és gépészeti–építészeti szak. Az erdészképzés is két szakon folyt: általános erdészeti és erdőmérnöki szakon.
Az alapképzés az első évfolyamon minden szakon majdnem azonos volt, a szakosodás fokozatosan a második évfolyamtól kezdődött. A tanterv lényegében 1895-ig (ekkor a gépészeti–építészeti szak megszűnt Selmecbányán), illetve az 1904-es főiskolai reformig változatlan maradt, csak kisebb módosítások történtek. A reformmal összefüggésben 1876-ban bevezették az abszolutórium megszerzése és a kétéves üzemi gyakorlat utáni államvizsga intézményét, amelynek teljesítésével diplomát kaptak a végzettek. Az oklevelek bejegyzése 1895-ig nélkülözte a mérnök kifejezést, hivatalosan csak ezután jelentek meg a mérnöki végzettségre utaló bejegyzések (például bányamérnök, fémkohómérnök, vaskohómérnök). Az ipar és a műszaki ismeretek fejlődésével egyre erősebben jelentkezett az újabb reformok igénye. Ennek eredményeként 1904-ben az Akadémia átalakult Bányászati és Erdészeti Főiskolává, vezetőjét pedig ettől fogva rektornak nevezték. A tanszékek száma húszra emelkedett, az oktatási idő egységesen négyéves lett, a szakosodást pedig megtartották. Fontos kiemelni, hogy a természettudományos alapképzés nagy súlyt kapott, a matematika–természettudományos képzés óraszáma 10–30%-kal több volt az európai hasonló főiskolák, de még a budapesti műegyetem óraszámánál is. Ezt az ígéretes kibontakozást az I. vh. kitörése szakította félbe. Az 1913/14-es tanévben a Főiskolán még 580 hallgató tanult, 1914–1918 között a hallgatók száma nem érte el a százat, a diákok egy részét bevonultatták (közülük sokan elestek vagy hadifogságba kerültek), az 1918-as impériumváltás következtében pedig a Főiskola tanárai és hallgatói az intézmény ingóságait (a laboratóriumi és az oktatási eszközök kivételével, ezek nagy része helyben maradt), valamint a könyvtárat ládákba csomagolták és előbb Budapestre, majd 1919 tavaszán Sopronba menekítették. A selmecbányai tanárok nagy része is átköltözött ide, így bár áldatlan körülmények között, de 1919 őszétől folytatódhatott az oktatás. Később, 1945 után a bányászati és kohászati szakemberképzés átkerült Miskolcra, míg Sopronban maradt az erdészeti szakemberképzés.

Kategóriaországos
Életéhez kapcsolódó településekSelmecbánya [Banská Štiavnica]
Működési ideje18. század / 19. század / 20. század
ForrásinformációkLacza Tihamér: A tudomány apostolai, Magyar tudósok nyomában a mai Szlovákia területén, I-II. kötet, Madách Kiadó, 2013
Rövid URL
ID118495
Módosítás dátuma2020. február 5.

Hibát talált?

Üzenőfal