Győrffy Barna
* Szepesbéla, 1911. július 18. – † Budapest, 1970. augusztus 5. / botanikus, növénygenetikus, növény-biokémikus, egyetemi tanár, az MTA posztumusz levelező tagja
Győrffy István és Győrffyné Greisiger Irma Julianna fia. A szegedi gimnáziumban érettségizett. Szüleinek hatására a természetrajzot választotta és a szegedi tudományegyetemen 1935-ben szerzett természetrajz–vegytan szakos tanári oklevelet, 1936-ban bölcsészdoktorrá avatták. 1936–1939-ben a szegedi egyetemen az Általános Állattani Intézetben, 1939– 1944-ben a tihanyi Biológiai Kutató Intézetben, 1944–1948-ban mint a biológiai és genetikai laboratórium vezetője a mosonmagyaróvári Növénynemesítő Intézetben dolgozott. 1937–1939-ben Berlin-Dahlemben a Vilmos Császár Biológiai Intézet csereösztöndíjasa volt. 1943-ban a kolozsvári tudományegyetemen magántanárrá habilitálták. 1948-tól haláláig a budapesti Növény-örökléstani, ill. Agrobiológiai, majd az MTA Genetikai Intézetének a vezetője. 1948–1951-ben a budapesti Agrártudományi Egyetem biológiai tanszékét is vezette. Kimagasló eredményeket ért el a fiziológiai és biokémiai genetika terén; így a szervméretek, ozmózismértékek, a kolchicin által előidézett poliploidia és az evolúciógenetika területén. E témakörben
több publikációja jelent meg a szaklapokban. Az 1950-es években a szocialista országokban szinte egyeduralkodó liszenkói örökléstani felfogással szemben egy sokkal korszerűbb és végül általánosan elfogadottá vált molekuláris genetikai szemléletet képviselt Magyarországon. Növény-genetikai munkái mellett jelentősek voltak evolúció-genetikai kutatásai is, az 1960-as években már humán- és populációgenetikával is foglalkozott. Az 1960-as években komoly szerepet vállalt a Liszenko által fémjelzett maradi elméletek elleni tudományos vitákban. 1949-ben Kossuth-díjat kapott. 1967-ben az MTA levelező tagjának jelölték, de politikai nyomásra végül nem választották meg. Csak húsz évvel halála után, 1990-ben döntött az MTA arról, hogy visszamenőleg levelező tagjának tekinti. Ugyanekkor posztumusz Széchenyi-díjat is kapott a hazai növénygenetika megalapozásáért.
Főbb művei:
Chromosomaszámlálások colchicinnel előállított polyploidoknál, 1940;
A colchicin hatásmechanizmusa: Colchicinnel indukált polyploidia, 1940;
A polyploid növények élettana, 1941;
A paprika C-vitaminjáról, 1942;
A paradicsom C-vitamin tartalmáról, 1943;
Gének és enzymek, 1943;
A növények anyagcseretípus változásainak biokémiai vonatkozásairól, 1953;
A mutáció mint evolúciós tényező, 1964;
Mendel faktoraitól a genetikai kódig, 1967.
