Csemadok » Csallóközi dudáshagyomány Csallóközi dudáshagyomány – Csemadok
Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet - Dunaszerdahely
Maďarský osvetový inštitút na Slovensku, n.o. | Hungarian Cultural Institute in Slovakia | Dunajská Streda
a CSEMADOK szakmai háttérintézménye, a Felvidéki Magyar Értéktár kezelője

Csallóközi dudáshagyomány

Csallóközi dudáshagyomány

Csallóköz zenetörténetének egyik legfontosabb része a dudáshagyomány, amely viszont a régió kultúrtörténetétől elválaszthatatlan. Egy olyan zenei kultúra, amelynek gyökerei elképzelhetetlen régmúltra nyúlnak vissza, és a huszadik századi népzenei gyűjtésekig archaikus állapotban maradt fenn. Nem véletlen az „archaikus” jelző, hiszen ennek az egész Eurázsiát átívelő zenei kultúrának az eredete valóban a neolit korban keresendő. Az idők folyamán a hagyományos szájjal fújt nádsíp alig változott, legfeljebb annyiban, hogy hólyag vagy tömlő segítségét is igénybe vették a megszólaltatáshoz. Ezt a tömlő segítségével megszólaltatott nádsípot nevezzük ma dudának. Valószínű, hogy a legkorábbi ütőhangszerek mellett a hasított nádsíp biztosan nagyon hamar mágikus és kultikus funkciót is betöltött. Ilyenformán a törzsi kultúrák és később a városi civilizációk kultúrájának elválaszthatatlan része lett, és úgy érte meg a huszadik századot, hogy miközben egyre fejlettebb hangszerek alakultak ki, a sípos zenei hagyomány teljesen beépült a hagyományos kultúrák összetett rendszerébe.
Ezt a csallóközi zenei hagyományt a népzenekutatás már nagyon korán felfedezte. Olyan nagy nevű kutatók hívták fel rá a figyelmet, mint Bartók Béla vagy Lajtha László, akik klasszikus műveltségű zenészek voltak, és akiknek az érdeklődése elsősorban a zenére és annak jegyeire (dallam, ritmus, díszítés, stb.) valamint a dallamok típusvizsgálatára terjedt ki. Azonban hamarosan kiderült, hogy a zenei jelenségek a hagyományos kultúra összetett rendszerében léteznek, és nem választhatók el a szövegtől, a hangszertől, az előadóktól, a helyzettől és a környezettől, ahol az adott dallam elhangzott, stb. A dolog természetéből adódóan hamarosan akadtak olyan kutatók is, akik a zenei jelenségeket a lehető legszélesebb összefüggéseiben vizsgálták, így a népzenekutatás a néprajz egy sajátos területévé vált. Szomjas-Schiffert György, Ág Tibor, Barsi Ernő, Marczell Béla, Agócs Gergely, Nagy Iván, stb. már ilyen szemlélettel vizsgálták a csallóközi dudáshagyományt.
Kutatásaikból kiderül, hogy a dudáshagyomány hogyan épült be a hagyományos regionális kultúra összetett rendszerébe. A szórakoztató táncalkalmak mellet a dudazene ugyanígy az ősi naptári szokások részeként maradt fenn elsősorban. A dudás és dudazene alapvető része a legtöbb kalendáris és közösségi vagy egyéb, az emberélet fordulóihoz köthető csallóközi szokásnak (karácsonyi, farsangi adománygyűjtés, lakodalom, stb.). Majdnem minden esetben a dudásnak és a dudazenének az ősi mágikus funkciója is jól felismerhető. Ugyanakkor ezek a hagyományok elválaszthatatlanok az ugyancsak neolit kori eredetű gazdálkodási formától, a pásztorkodástól. A régió hatalmas ártérszerű területén egy sajátos pásztorkultúra jött létre, amelynek sajátos jegyei között egy sajátos hangszeres hagyomány is leírható volt, amelynek egyik legmarkánsabb eleme volt a dudáshagyomány.

AZ ÉRTÉK BESOROLÁSA
Szakterületkulturális örökség
TelepülésDunaszerdahely [Dunajská Streda]
Értékszint3. felvidéki magyar értéktár
A JAVASLATTEVŐ ADATAI
JavaslattevőNagy Iván
TelepülésDunaszerdahely
A NEMZETI ÉRTÉK ADATAI
Indoklás

A 20. század végén és a 21. század elején a dudáshagyomány bizonyosfajta újraéledéséről beszélhetünk. Ezt a folyamatot elsősorban a városi táncegyüttesek indították el, akik a legkorábban kezdték el a hagyományos falusi közösségek kultúrájának színpadra állítását. A 70-es, 80-as években Budapestről kiinduló táncházmozgalom kisugárzása a Csallóközt is elérte, ami arra ösztökélte a táncosokat és a hagyományos hangszeres zenét játszó zenekarokat, hogy az összmagyar térképen saját hagyományaikat is megkeressék. A táncházas nemzedék tagjai mintegy életmódként vállalták és vállalják a népi kultúra tovább éltetését, ezért a még élő adatközlőktől közvetlenül tanulják meg a táncokat és azok zenei kíséretét. A Csallóközben ebben az időben már egyetlen dudás sem élt, ezért játékukat csak fonográf- és magnetofonfelvételekről tanulhatják. A dudáshagyomány többi része – ha szilánkjaiban is – még gyűjthető volt, ezért a dudanóták, cigányzenészek dudautánzásai, táncok, hiedelmek még élményszerűen hallhatók–láthatók voltak, és néhány esetben még ma is hallható és látható. Ily módon a dudáshagyomány tovább élhet, és része lehet a csallóközi regionális tudatnak.

Forrás, adományozó

– Ág Tibor: Az aranykert muzsikája. Csallóközi népdalok. Kalligram, Bratislava, 2000.
– Ág Tibor: Népzenegyűjtés a Csallóközben. In: Spravodaj múzea – múzeumi hiradó, X., 1986.
– Bartók Béla: A hangszeres zene folklórja Magyarországon. Zeneközlöny, IX – X. Budapest 1911 – 1912.
– Bartók Béla: A magyar nép hangszerei. In: Ethnographia, XXII. évfolyam 1911, s. 305-310.
– Kodály Zoltán: A magyar népzene. Zeneműkiadó, Budapest, 1981.
– Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Osiris, Budapest, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2002.
– Manga János: A magyar duda, magyar dudások a XIX-XX. században. Népi kultúra – Népi társadalom, 127-168 s.
– Nagy Iván: Erősíteni szíveket. Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 9. Dunaszerdahely, 1997.
– Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány. Kalligram, Bratislava, 2002.
– Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban. Planétás, Budapest, 1998.
– Szomjas-Schiffert György: Csallóközi népzenegyűjtés. Az Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei. XIII. kötet. 1-4. s. 216-245.
– Takács András: Csallóközi néptáncok. Kalligram, Bratislava, 2000.
– Tanai Péter: Sós Antal és dudái. Xantus János Múzeum Évkönyve, 34 r. Arrabona, Győr, 1995.
– Timaffy László: Táltosok, tudósok, boszorkányok. Hazánk könyvkiadó Kft., Győr, 1992.

MELLÉKLETEK
Rövid URL
ID78705
Módosítás dátuma2016. május 29.

Hibát talált?

Üzenőfal