Fábry Zoltán Napok – 1968 eseményeinek hatása a szlovákiai magyar irodalomra
Kassán a harminckilencedik Fábry Napok témája az 1968-as események voltak, melyet a neves előadók más-más szemszögből közelítettek meg. A téma vonzotta az érdeklődőket, mintegy 200 hallgató fordult meg az előadásokon, a Thália Színház Márai Stúdiójában.
A kétnapos előadássorozatot a Csemadok országos elnöke, Hrubík Béla nyitotta meg, és Máté László, a Csemadok egykori kassai titkára vezette.
Dr. Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézeténbek felvidéki gyökerű igazgatója azt elemezte, milyen szerepet töltött be 1968-69-ben a Csemadok. Az Alexander Dubček vezette reformkommunisták rendezni kívánták Csehszlovákia két többségi nemzetének viszonyát. A Csemadok szorgalmazta a többi nemzeti közösség jogainak alkotmányos szabályozását is. A Csemadokon belül is előtérbe kerültek a változást sürgetők, így az elnöki poszton Lőrincz Gyulát Dobos László váltotta
Duray Miklós, felvidéki politikus 1968-69-ben mindvégig a tűzvonalban tevékenykedett. Visszaemlékezésében inkább személyes élményeiről, mintsem a száraz tényekről szólt. A változtatni akarás ebben az időszakban a fiatalok tömegét mozgósította. Rövid időn belül a Magyar Ifjúsági Szövetségnek több mint 20 ezer tagja lett.
Dobos László, az 1968-as kormány nemzetiségi ügyekért felelős tárca nélküli minisztere szerint a második világháborút követő évek leépülése után ez az időszak a magyar értelmiség ébredésének, újraszerveződésének, a kulturális élet fellendülésének ideje volt.
Simon Attila történész előadásában elmondta, hogy 1968-ban kezdeményezés született a Szlovák Tudományos Akadémia mellett működő kisebbségi tudományos kutatóműhely létrehozására, ám az augusztus 21-i katonai megszállás a demokratizálódás eredményeit,a dubčeki reformista pártvezetést és a kisebbségi kérdés érdemi megoldásának lehetőségét is eltiporta. Fábry Zoltán a 68-as kudarc utén elítélte az Újszó Csemadok elleni támadását, és rámutatott a magyar közösség belső meghasonlásának veszélyére.
Beke Sándor a Kassai Thália Színház születéséről, mint az 1968-as forradalmi események nagy vívmányáról tartott előadást.
Az idei Fábry-díjat Jakab István tanár, mint életműdíjat vehette át.
A Fábry Napok koszorúzással zárultak az iró születésének helyén Stószon.
A Fábry Napokon Jakab István életműdíjat kapott
(Mihályi Molnár László laudációja)
Erős várunk a nyelv! – visszhangzik évszázadok óta a teremtő Isten védőkarját erősítvén népünk, nemzetünk számára itt a Szent Koronának Kárpátok gyűrűjébe zárt országában, ahol annyi más nép próbált már szerencsét az elmúlt kétezer évben, de csak egy tudott tartósan megkapaszkodni: a magyar.
Titok ez mindazok előtt, akik sem fegyverrel vagy pénzzel, sem erőszakkal vagy hízelgő csalárdsággal nem tudták hosszabb időre meghódítani e földet és jogos birtokosait. S ennek a titoknak egyik kulcsa a nyelvünk, amit őriz az is, aki idegenként tanulta, és negyedíziglen bűnhődik érte, aki megtagadja. És legyen ezerszeresen áldott az őrzők minden közkatonája, s még inkább a védősereg tisztikara: papok, tanítók, írók és nyelvészek több ezres csapata. Ezek közé tartozik az a nyelvész is, aki a magyar szakos tanárok nemzedékeit készítette fel arra, hogy anyanyelvünk erényeit, szépségeit védjék, őrizzék, ápolják , s oltsák be vele az újabb és újabb nemzedékeket. A sajtó és rádió útján pedig még szélesebb körben lett állhatatos misszionáriusa e küldetésnek. A pozsonyi Coménius Egyetem Bölcsészkarán voltam én is diákja 30 – 35 éve, s hogy ezt az ünnepi méltatást most elmondhatom, neki is köszönhetem, mert a tanár s az író csak úgy léphet a nyilvánosság elé teljes fegyverzetben, ha értelme és képzelete töltött tára mellett a nyelvi készségek terén is tökéletesen felkészült. S amit Jakab tanár úr gondos nyelvészgazdaként az elmúlt 5 – 6 évtizedben elvetett, annak tiszta búzaterméséből még sok nemzedék mindennapi beszédcipóját sütheti meg a felvidéki magyarság. Mert tanítványai, s tanítványainak tanítványai közül is sokan az ő következetes, nyelvi tisztaságot követelő munkájának hűséges folytatói.
Pedig nem lehetett sem könnyű, sem egyszerű az út a Laborc és Latorca mellől, Nagyráskáról a világháborús ifjúkortól a hontalanság éveiben a határsáv tiltott zónáján át a sárospataki érettségiig, majd az ötvenes években egyetemet végezni és pályát kezdeni Pozsonyban. Emlékezetesek lehetnek a nagymegyeri gimnáziumban töltött esztendők, ahonnan Pozsonyba a magyar tanszékre vezetett az út. Feledhetetlen nyelvtanórák, sokak számára végtelennek tűnő elemzések…, de higgyék el, hogy csak a tűzben edzett acélpengét érdemes türelmes kitartással élesre köszörülni. A nyelv is csak ilyen csiszolással képes a gondolat éles és pontos, gyors és hatékony kifejezőjévé válni az értelem termékeny mezején.
Köszönjük, tanár úr !
S azt is, hogy tudta és tudatta velünk, miért legyünk nyelvünk harcos védelmezői, amikor csak suttogva lehetett őszintén véleményt mondani, amikor kétszeres-háromszoros , nyelvünktől-hitünktől-kultúránktól idegen megszállás alatt mégis magyarok és emberek akartunk maradni egy országban, ahol ilyen elszántsággal legfeljebb a megtűrtek, megbízhatatlanok és nemkívánatosak számát gyarapíthattuk. Mégis itt vagyunk !
Köszönjük, tanár úr !
Higgye el, megérte! Higgye el, érdemes volt !
Többségünk a helyén maradt, mert tudja a helyét és van fegyvere, mert a testet a szó s a lélek védi, s az anyanyelvet e nemzet teste őrzi rendületlenül. S hála a Teremtőnek, itt lehet köztünk.
Hála a Mindenható Úrnak, ez a nyelv mibennünk még az álmok s a gondolatok megmondhatója, ez a nyelv itt bent még a világ ura, s azzá lehet ismét szülőföldünkön mindenütt…
E köszöntő végén, akárha a ráskai templomban vagy az iskolában a tiszteletes úrtól vagy tanítójától hallotta volna gyermekkorában azt a figyelmeztetést, amit Reményik Sándortól kölcsönözve mindenki számára felidézek, mert munkáját úgy végezte, mintha ezt kapta volna útravalóul, kívánva, hogy tehesse még mindezt jó egészségben közöttünk a jó Isten áldásával:
Reményik Sándor-Az Ige
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király,
És pap és próféta és soha más.
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza –
S a kelyhet többé nem engedi el!
