Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet - Dunaszerdahely
Maďarský osvetový inštitút na Slovensku, n.o. | Hungarian Cultural Institute in Slovakia | Dunajská Streda
a CSEMADOK szakmai háttérintézménye, a Felvidéki Magyar Értéktár kezelője

Quittner János

Quittner János (Csemadok Életműdíj) - 2010

Néptánckutató, koreográfus, rendező.

Quittner János köszöntése (Takács András laudációja)

Kedves Quittner János Barátom, Barátaink, Kedves Vendégek!

Az 1941-ben született Quittner Jánost fiatal fejjel rabul ejtette a tánc, a magyar néptánc. Az ötvenes évek közepe táján tizenéves fejjel már táncosa volt a Pozsonypüspökiben működött Felső-csallóközi Népi Együttesnek, Sztriezsenyec-Horváth Rudi volt az első mestere. Ő adta meg az induláshoz oly fontos kezdő lendületet. Nem sokáig bírta, hogy más alkotta szabályok szerint szolgáljon, táncoljon. Hamar felébredt benne az előadói vágy mellett az alkotói vágy is. Mindkettőt kellően táplálta is. Táncolt, hogy táncos készségét tökéletesítse, tanult, hogy alkotói vágyának nyelvezetet találjon. Táncosként is nagyokat alakított. Máig él bennem a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes általa koreografált Cigánytáncában nyújtott kép. A Vajda szerepét táncolta, a színpad hátsó felében asztal, rajta Jancsi majd, hopp, egy nagy szökkenés és az asztalról térdre, a földre ugrik János. Nagy jelenet volt, térde máig viseli nyomát, emlékét. Vagy a másik, a Három erdélyi tánc, igazában ez hozta meg számára Martin György barátságát. Ez már a Szőttes egyik korai bemutatóján történt. Szóval, tanulta a mozgás mesterségét. Egyszer csak gondolt egy nagyot, és süvölvényként beállított Rábai Miklós nagymesterhez, a Magyar Állami Népi Együttes akkor már Kossuth-díjas koreográfusához. Elment Budapestre, a Corvin térre, és elmesélte Miklós bácsinak, hogy ő bizony nemcsak táncos, de koreográfus is akar lenni. Sikeres lehetett az útja, mert az lett, az a javából. Ahhoz az együtteshez ment tanulni, amely akkor már európai szintre emelte az Ecseri lakodalmast, megalkotta a Balladák műsorát: a Barcsai szeretőjét, a Kubikosokat, az Orbán és az Ördög kompozíciókat, mely műsor utat mutatott a magyar néptánchagyomány táncszínházi megfogalmazása felé.
Ezek a benyomások és még sok más ráhatás, és a szorgalmas tanulás eredményezte János állandó emelkedését. Ruditól ő vette át a közben Dunaszerdahelyre költözött, nevében Csallóközi Dal- és Táncegyüttesé vált, csapat vezetését. Együttese rendszeres résztvevője lett a hazai országos rendezvényeinknek Zselíznek, majd később Gombaszögnek. Ő is elvégezte az amatőr koreográfusok és együttes vezetők három éves távtanfolyamát. Akkor ez volt nálunk a legmagasabb tanulási fórum. A végzést igazoló oklevelet szakérettségiként ismerték el az állami népművelési intézmények. Ő is hivatásos dolgozója volt a Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központnak. Jól jött a papír, mert már nemcsak dolgozhatott, hanem ún. fizetést is kapott. És János dolgozott éjjel-nappal. Csinált ő mindent, a „mindent-csinálók” voltak abban az időben a népművelők.
Azt a bizonyos három éves távtanfolyamot – ilyen minőségben Szlovákiában a magyar koreográfusok képzésében az elsőt – az olyan koreográfusok végezték, akik már „nagyok voltak a hazai piacon”, pl. Quittner János a dunaszerdahelyi Csallóközi, Takács János a füleki Palóc, Kamarás Imre a rimaszombati Gömör, Drdos Tibor a deáki Győzelmes Út együttes vezetője.
Aztán jött 1968 „tavasza” meg a folytatása, a „számonkérés”. János a kritikus években az előbb megnevezett intézet megbízott igazgatója volt. Az igazgató Izraelbe ment nyaralni. No… a számonkérés elől, a konszolidációs évek kezdetén Jánost Pozsonyba menekítettük, menekítettem. 1969-ben itt alkotta meg élete főművét, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttest.
Quittner felismerve az alkotói tánc- és zenenyelvezet tisztaságának fontosságát, bekapcsolódott a néptánc gyűjtésébe is. Maga is végzett gyűjtéseket, és az országos szinten gyűjtést végzők társává is szegődött. 1966-ban részt vett egy háromnapos, országos méretű magyar szeminárium hallgatójaként, melynek vezető előadója Martin György volt – Tardoskedd és Kéménd falvak hagyományos táncainak feltárásában. Ott már ő is filmezőgéppel dolgozott, én is. Egyik szervezője volt 1968-ban a vásárúti és vámosfalui gyűjtéseknek, 1969-ben egy hétig jártunk Erdélyben, ahol Martin Györgynek segítettünk, s mivel Magyarországon erre nem találtak utazni hajlandó koreográfust, saját kocsimmal, Quittner kíséretével, én szállítottam utána a Kodály Zoltán által akkor beszerzett hangos, színes filmfelvevő gépet. Ekkor vettük hangosfilmre Magyarpacalkán a nagyon látványos hajdau táncot is, melyet mára minden valamire való táncegyüttes legalább egy koreográfiai változatban a műsorára tűzött, majd következett a sor: Gömör, Zoboralja, Ipoly mente, a szlovák Sáros és Szepesség, Jóka, meg a többi hazai tájegység. És ezek a gyűjtött anyagok fokozatosan megjelentek a Szőttes, és a többi felvidéki magyar táncegyütteseink műsorában. Alkotói nyelvet, stílust újítottak. A Szőttes lett a megújulás hazai vezető együttese.
A pozsonyi munkahely vállalásával János lett a Csemadok Központi Bizottságának országos néptánc szakelőadója. Így már nemcsak az együttesvezetés és alkotás volt a feladata, hanem a szlovákiai magyar néptáncmozgalom egyik szervezője is Ő lett. Együtt szerveztük az országos versenyeket, fesztiválokat, ünnepélyeket. A pozsonyi Népművelési Intézet szervezésében tovább folyó 2-3 éves koreográfusi tanfolyamokon oktattunk: eredeti táncokat, koreográfiai, és együttes-vezetési elméleteket tanítottunk, műsor és módszertani füzeteket írtunk, szerkesztettünk, melyek közül kiemelkedik a Dél-Szlovákiai magyar falvak hagyományos táncai című füzet. 1976-tól a gombaszögi országos kulturális ünnepélyről a Szlovák Televízió Kassai Stúdiója számára rendszeresen évente egy órás helyszíni közvetítést szerkesztettünk és színpadilag rendeztünk. A sorozat indításaként János a felvidéki magyar tájegységek leánytáncait, Rudi a páros csárdásokat, én meg a vasvári verbunkot dolgoztam fel, és mutattuk be a jelen levő csoportok közös táncaként. Lett is belőle országra szóló szenzáció. Az akkor meghonosított koreografálási módszert minden nagyobb méretű népművészeti rendezvényen napjainkig alkalmazzák. 1981-ben a szlovák TV-vel félórás néprajzi filmet készítettünk Jóka falu hagyományos táncairól, valamint annak színpadi és táncházi megjelenési formájáról, arra gondoltunk, hogy ebből is sorozat lesz.
János ebben az időben a szakmai színvonal, a dicsőség és az elismertség legmagasabb fokán, a csúcson volt. Már a zsebében volt a főiskolai diploma is.
1982 tavaszán, egy péntek délutáni beszélgetéskor, a munkahelyről búcsúzáskor úgy váltunk el egymástól, hogy én menjek Komáromba a Hajós Néptáncegyüttes öt éves évfordulója alkalmából rendezendő bemutató előadást megnézni, – útba esett, mert onnan a fülekpüspöki Palóc Táncegyüttes összpontosítására utaztam a Detva melletti Hrádokra –, Ő pedig családostól megy Bécsbe, ahol egy idősebb táncos barátja ráhagyta az értékes táncirodalmi könyvtárát, azt veszi gondnokságába. Mire estére Komáromba értem, az előadás előtt ott már azzal a kérdéssel fogadtak, hogy sikerült-e Jancsinak átjutnia a határon.
Én a rövidebb kiruccanást választottam, három nap múlva otthon voltam. Ő azóta csak vendégként, vendégmunkásként jár hozzánk, haza.
Ausztráliában vált nagy mesterévé a magyar néptáncnak, a magyar néptánc mozgáskultúrája alapján alkotott táncszínházi alkotásoknak.
Ott is létrehozta az Új Szőttes Néptáncegyüttesét és azzal járta az országot. Később hivatásos táncosokból egy-egy bemutatóra testületeket szervezett, és azzal is járt az országot. Közben a melbourni Magyar Ház segítségével iskolákat nyitott, és ott magyar néptáncot tanított.
Magasan kvalifikált szakemberként óraadó tanár volt több ausztráliai táncszakiskolákban. A munka mellett feleségével, Rózsikával együtt gondosan ügyeltek arra, hogy a család egyben maradjon, gyermekeik egyetemet végezzenek. Együtt olyan gazdag munkáséveket éltek, hogy tetteiket még soká sorolhatnám. Nincs idő, az ITTHON havilap márciusi számában olvashatják majd János részletes életrajzát is, de végezetül szükségesnek tartom kihangsúlyozni, hogy e hányatott, küzdelmes életben a magyarságát családjával együtt mindvégig megőrizte. 1989-ben elsők között élt a lehetőséggel és hazaköltözött Magyarországra. Jelenleg is ott él, itt, a szomszédságunkban, a Rajka melletti Dunaszigeten.
Visszajötte után nálunk is erőteljesen bekapcsolódik a munkába: a kilencvenes évek elején igazgató-művészi vezetője az Ifjú Sziveknek, utána dramaturgja a Szlovák Állami Népművészeti Együttesnek, ahol Kubánkával több műsort alkot. Tanácsadója a MÁNE igazgatójának, a Csemadok felkérésére műsorokat rendez Gombaszögön, s közben visszajár Melbournba, hogy ott is műsorokat alkosson. Többek között újrafogalmazta az István a királytt is. Sok-sok díja mellé 2007-ben elnyeri Ausztrália állam legjelesebb táncos/koreográfusi kitüntetését is.
Most újra itt van közöttünk, ünnepeljük őszinte barátként.
Éltessen az Isten János barátom, János barátunk, örüljünk együtt annak, soha nem engedted meg, hogy a határok elválasszanak bennünket.
Engedd meg, hogy elsőként gratuláljak a munkádat értékelő magas Csemadok kitüntetéshez, a Csemadok Életmű Díjhoz. Munkáddal, emberségeddel nagyon kiérdemelted. Viseld sokáig, egészségben és büszkén.

Takács András laudációja Quittner Jánosnak a Csemadok Életmű Díjjal kitüntetése átadásának alkalmából, Galántán, 2010. január 24-én.

KategóriaCsemadok Életműdíj
Év2010
Rövid URL
ID39411
Módosítás dátuma2020. június 12.

Hibát talált?

Üzenőfal