Mesék, mondák és egyéb történetek szlovákiai magyar néprajzi tájak népi elbeszélőinek előadásában – Zsidó Lajos (1925) Nagymácséd, Lakota Mária (1931) Ipolykér, Magalbert Péter (1929) Medveshidegkút – Gyűjtötte és szerkesztette: Varga Norbert

A napjainkban még gyűjthető mesék, mondák többsége már nem széles körben használatos illetve ismert folklórhagyomány, hanem sokkal inkább egy-egy olyan funkcionalitását vesztett emlék, melyet elmondói leginkább a gyűjtő kedvéért idéznek fel. A múlt század derekán a még minden faluban fellelhető mesemondó, történetmesélő „specialisták” kései utódai közül csupán néhányan maradtak. Repertoárjuk korszerű eszközökkel történő filmes rögzítése, az utolsó kínálkozó lehetőségek egyike. A szlovákiai magyar tájegységek prózai népköltészetének közel húsz éve zajló kutatása során több kiemelkedő narratív készséggel rendelkező elbeszélőt sikerült „felfedezni”. 2005 óta egy olyan digitális audiovizuális szövegfolklór gyűjtemény kialakításán dolgozunk, amely a modern elvárásoknak eleget téve, a lehető legkomplexebb módon örökíti meg őket.
Ezidáig 33 elbeszélő prózai népköltészeti anyaga került rögzítésre, melyet egy tíz darabból álló DVD-kiadványsorozat formájában szándékozunk a szakmai nyilvánosság és a nagyközönség elé tárni. Reményeink szerint kiadványunk hozzájárul meglévő néprajzi ismereteink bővítéséhez, elősegíti a prózai népköltészet közművelődésben, oktatásban betöltött szerepének növelését, hasznos segítséget ad az irodalom, honismeret, regionális és helyi ismeretek oktatásán belül. Nem utolsó sorban lehetőséget nyújt egy-egy narrátor gesztusainak, mimikájának, beszéddinamikájának, hanghordozásának megfigyelésére, segítve így a revival, élőszavas népmesemondás tanulásának és tanításának módszertanát.
A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet gondozásában megjelenő Élő népköltészet első darabja három elbeszélő repertoárjába – és egyben három szlovákiai magyar tájegység, Mátyusföld, Felső-Ipoly mente és Medvesalja prózai népköltészetébe – nyújt betekintést. Meglehet, a kiadványsorozat címe némi ellentmondást hordoz magában, hiszen a prózai népköltészet a maga organikus formájában már nem tekinthető élőnek, legföljebb az eltűnés különböző fokán álló „még létezőnek”. Megszűnt a mesemondás, történetmesélés hagyománya, a mesék helyett jobb esetben is már csak a mesemondók élnek. Az organikus formák helyébe lépett a szervezett, tudatos hagyományápolás. Virágkorukat élik viszont a meseszínházak, népmesemondó versenyek, mesetáborok, mi több, a népmeséket terápiás célokra is alkalmazzák.
Újraélednek tehát a népköltészeti alkotások, más környezetbe kerülve ugyan, de „él”az élőszavas mesemondás. A szóbeliségben élő népköltészet pedig „írástudó” közköltészetté alakulva, járja a maga útját. Az időközben kirostálódott mesék és mondák helyébe lépett a modern monda, a vicc az SMS- és az internet-folklór. Megváltozott ugyan a forma és a tartalom, de a funkció maradt, hisz mindmáig szükségét érezzük, hogy simogassanak, bíráljanak, tanítsanak, elrettentsenek, vagy szórakoztassanak a „világgá futó szavak“.