Barlai Ervin
* Korompa, 1899. június 19. – † Budapest, 1967. július 3. / erdőmérnök, közgazdász
1901-ben családja Selmecbányára költözött, ahol édesapja, Barlai Béla (Selmecbánya) a Bányászati és Erdészeti Akadémia vaskohászati tanszékének professzora volt. 1916-ban Selmecbányán érettségizett, de a háborús helyzet miatt egyetemi tanulmányait nem kezdhette el, hanem a pilseni Skoda gyárban vállalt munkát, majd az olasz frontra került, ahol súlyosan megsebesült, ennek nyomait egész életén át viselte. A háború végeztével Sopronba került, ahol az időközben Selmecbányáról oda telepített Bányászati és Erdészeti Akadémián megkezdte erdőmérnöki tanulmányait. Oklevelét 1923-ban szerezte meg. A Zala megyei Bánokszentgyörgyön az Esterházy Hitbizomány erdőgazdaságában különböző területeken szerzett gyakorlati tapasztalatokat. 1929-től a lenti fűrészüzem vezetője volt. Már ekkor megmutatkozott korszerű gazdasági szemlélete és szervezőkészsége. A fűrészáru nyersanyagát egy általa kezdeményezett 22 km-es keskeny-nyomtávú erdei vasúton szállították, a berendezések korszerűsítésével nagykapacitású mintaüzemmé fejlesztette a lenti fűrészüzemet. Elsőként alkalmazott üzemstatisztikai módszereket. 1941–1944 között Munkácson, a magyar–olasz érdekeltségű Latorca Ipari és Gazdasági Rt. fűrészüzemeinek vezetője és a vállalat műszaki igazgatója volt. 1945 után a magyar erdőgazdálkodás és faipari termelés egyik megújítója lett. 1946-ban jelentette meg az Erdőgazdaság-politikai irányelvek című munkáját, amelyben megfogalmazta a korszerű erdőgazdálkodás legfontosabb feladatait. Egyik híressé vált jelmondata volt: „Erdő nélkül nincsen Magyarország!”. 1946–1949 között ő volt a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek (MÁLLERD) ügyvezető igazgatója. A kommunista hatalomátvételt követően többször is konfliktusa támadt az ország politikai vezetésével, amely az intenzív fakitermelést szorgalmazta. Emiatt politikai támadások kereszttüzébe került, sőt az ÁVH82 is letartóztatta. Az eljárást végül megszüntették és megbízták az 1950-ben létrehozott Faipari Kutató Intézet kutatóbázisának megszervezésével. A különböző fafélék fizikai és műszaki tulajdonságait vizsgálva felismerte, hogy az akácfa jellemzői túlnyomásos gőzzel befolyásolhatók, így a faanyag faraghatóvá tehető és alkalmassá válik a ceruzagyártásra is. Ezt a felismerést 1957-ben szabadalmaztatták. Egyetemi és főiskolai oktatóként számos kiváló szakembert nevelt. Szerkesztette a Faipar című folyóiratot és a Faipari Kutató Intézet közleményeit megjelentető Faipari Kutatások c. kiadványt, munkatársa volt az Erdészeti, Vadászati és Faipari Lexikonnak, valamint a Faipari kézikönyvnek. Több egyetemi jegyzetet és tankönyvet is írt.
Főbb művei:
Korszerű fűrészüzem és fűrészelés (Simonkay Gyulával), 1943;
Fontosabb fafajaink meghatározása makroszkópiai úton, 1952;
Speciális fűrészüzemi és enyvezett lemezipari technológia (Salamon Mariánnal), 1952;
Faipari gépmunkás (Lázár Lászlóval és Samu Lászlóval), 1964;
A furnér és rétegelt lemezgyártás technológiája (Lugosi Armanddal és Gönczöl Imrével), 1965.
Hibát talált?
Üzenőfal