Elindult, elindult,
Tizënegy kőmíves,
A tizenkettedik,
Kelemen kőmíves.

Hogy fölépítenék,
Magas Déva várát,
Amit nappal raktak,
Éjjel ledúvadott.

Amit éjjel raktak,
Ledúvadt nappalra.
Halljátok, halljátok,
Tizenegy kőműves!

Kelemen kőműves!
Kinek felesége,
Hamarjába jöjj ide,
Öljük meg. A vérét,

keverjük a mészbe!
Hogyha megállítjuk
Magas Déva várát,
Gyönge asszony vérrel.

Akkor éjjel látta,
Kelemenné álmát.
Hogy vérkút fakada
Az ő udvarába.

Kocsisom, kocsisom!
Kedvesebb kocsisom.
Hozd elé a hintót,
Fogd be a lovakat.

A hintó az enyém,
A ló az uradé.
Tiéd csak az ostor,
Egyiket se kíméld.

Amikor meglátta,
Kelemen kőműves
Imádkozni kezde:
Istenem, Istenem.

Adj egy raggya hullást,
Hogy a feleségem,
Vessze el az útját.
Isten nem hallgatá.

Újra imádkozzék:
Én édes Istenem,
Sántítsd meg a lovat,
A szekeret törd le.

Hogyha sohase jő,
Déva vár elébe.
Nem hallja az Isten
Kelemen kérését.

– Jó napot, jó napot
Tizenkét kőműves!
Egyik sem fogadja,
Ugyan mi dolog ez?

Fogadnánk, fogadnánk,
Édes feleségem,
De a halálodra
Egy nagy törvént tettünk.

Kicsi gyermeke volt,
Megijedt az asszony.
Kelemenné asszony,
Istenem, Istenem.

Kicsi gyermekemet
Add ide bölcsőstül.
Add ide ölembe,
Isten meghallgatá.

Elébe is adta,
Ada meleg essőt.
Hogy megfürösztette, A
z a meleg szellő.

Mikor elbúcsúzék,
Kedves jó urától,
Szoptatós fiától,
Megfogá szép gyengén.

Tizenegy kőmíves,
A tizenkettedik,
Kelemen kőműves,
Gyenge piros vérét

Vékába ereszté.
A kulimász közé tették,
Belé is keverték,
Az ő piros vérét.

Amit nappal raktak,
Éjjel megmarada.
Amit éjjel raktak,
Megmarad nappalra.

Fölrakták, fölrakták,
Magas Déva várát,
Haj, belé is rakták
Kelemen jó kedvét.

Földi boldogságát.
Házból se megyen ki,
Még sincs nyugovása,
Éjjel is fölveri.