Kniezsa István
* Trsztena, 1898. december 1. – † Budapest, 1965. március 15. / nyelvész, nyelvtörténész, szlavista, az MTA rendes tagja (1947)
Nyitrán végezte a gimnáziumot, 1916–1917-ben az I. világáborúban a keleti fronton harcolt, ahol súlyos kézsérülést szenvedett, de 1921-ig katonaként szolgált Győrött. 1921–1927 között Budapesten az államrendőrség irodasegédtisztje volt, egyidejűleg 1923-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol kezdetben jogot hallgatott, majd 1924-től Eötvös- kollégistaként Melich János (1872–1963) nyelvészprofesszor és Gombocz Zoltán (1877–1935) nyelvtudós, akadémikus tanítványaként nyelvészetet, történelmet és szlavisztikát tanult. 1928-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Utána 1930-ig Berlinben, 1930–1931-ben és 1934–1935-ben Lengyelországban folytatott szlavisztikai tanulmányokat mint ösztöndíjas kutató. 1934-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett, 1930–1940-ben az OSZK tisztviselője. 1940 októberétől a szlavisztika nyilvános rendes tanára a kolozsvári, 1941-től a budapesti egyetem bölcsészkarán, haláláig a tanszék vezetője volt.
Szerkesztette az Études Slaves et Roumaines (1948–1949), majd a Studia Slavica (1955–) c. folyóiratot. 1953–1959-ben a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke. A Suomalais-ugrilainen Seura (Helsinki) tagja. Tudományos munkássága a magyar és szláv nyelvtudományra terjedt ki. A hely- és személynévkutatást főleg a magyarországi településtörténet szolgálatában művelte. Az általa összegyűjtött anyag alapján felállította a magyar és szláv helységnévtípusok középkori kronológiáját, és megszerkesztette a XI. sz.-i Magyar Királyság nemzetiségi térképét. Újszerű módszertani szemléletet hozott a névtanba az ún. párhuzamos helynévadás jelenségének mélyreható elemzésével, amelynek során megállapította a többnemzetiségű vidékek etnikumaira jellemző, egymáséitól független helynévadási szokások törvényszerűségeit. Ezenkívül a magyar helyesírás történetével és a magyar nyelv szláv elemeivel foglalkozott, ez utóbbi téren elért eredményeit összegező művének csak az első része jelent meg. Az MTA 1939-ben levelező, 1947-ben rendes tagjává választotta. 1942-től a Szent István Akadémia rendes tagja volt. 1953-ban Kossuth-díjat kapott.
Főbb művei:
A magyar helyesírás a tatárjárásig, 1928;
A szlávok, 1932;
Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen, 1936;
Magyarország népei a XI. században, 1938;
Cirillbetűs szláv
szövegek nemzetközi tudományos átírása, 1939;
Erdély földrajzi nevei, 1940;
Adalékok a magyar–szlovák nyelvhatár történetéhez, 1941;
Erdély víznevei, 1942;
Nyelvészet és őstörténet (In: A magyarság őstörténete), 1943;
Kelet-magyarország helynevei, 1943;
A párhuzamos helynévadás, 1944;
A honfoglalás előtti szlávok nyelve a Dunántúlon, 1952; Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig, 1952;
A magyar helyesírás története, 1952;
A magyar nyelv szláv jövevényszavai (I/1- 2.), 1955;
A magyar és szlovák családnevek rendszere, 1965.
