A társasjáték nemcsak Csallóközieknek
Az ember sodródik felnőtt életének folyamában, és néha felsejlenek a meghatározó gyerekkori emlékek. Felrémlenek ismerős képek és visszhangzanak bizonyos mondatok az ember emlékezetében egy-egy impulzus hatására. Ez történt velem, amikor az Irány a Macskarév nevű társasjátékot játszottuk családtagjaimmal és magyarországi ismerőseinkkel.
Sok gyerekkori mozzanat eszembe jutott. Az autózás Jókára a barátokhoz Illésháza felől, amikor is az apu minden egyes alkalommal elmondta a Kis-Dunánál, hogy valahol itt lehetett a Macskarév, ahol Tündér Ilona járt át a tündérek birodalmából az emberek közé. Mocsaras rétet és egy fűzfát képzeltem el akkor, aminek a törzsén van egy nyílás, és az vezet át a tündérek birodalmába. Tündér Ilonát megfoghatatlan, légies lénynek láttam a képzeletemben, aki szép, izgalmas, árad belőle a kedvesség és a bölcsesség.
Természetesen a tündérmeséket ismertük, hiszen szüleink olvasták nekünk, majd magunk is felfedeztük ezt a világot a mesekönyvekben, nem beszélve a Magyar népmesék rajzfilmekről. Innen is ismerős volt a csodák birodalma, ahol varázstárgyak és jólelkek segítik a vándorokat az útjukon. Ahogy a társasjáték során is köpönyeg, csizma, paripa ad segítséget bizonyos lépéseknél. A jólelkekkel pedig a játék elején megkapott feladatsor végigjárásakor, a mesebeli vándorúton találkozunk, akiktől szintén segítségre számíthatunk. Persze az is előfordul, hogy nekünk – a vándor, a deák, a tüzesember, a táltos bőrébe bújva – kell megsegítenünk a többi fantázialényt, vagy éppenséggel üzletet kell velük kötnünk, hogy az utunk során megszerezzük a Tündér Ilonának szánt ajándékot és az öt tallért, hogy a révész átvigyen a Macskaréven.
Társasjátékozás közben tehát visszatértem a gyerekkorunkba a mesék megidézésével, majd kamaszkori emlékeim is megelevenedtek. Ugyanis eszembe jutottak az olvasótáborok (mi akkor így hívtuk a műveltségi táborokat), ahol többek között Marczell Béla néprajzkutatóval és Barsi Ernő népzenekutatóval találkozhattam. Emlékszem arra, hogy lenyűgözött az előadásuk, mert lelkesek, önazonosak, mélyen humánusak voltak. Persze arra nem emlékszem, hogy mit mondtak, de ahogy mondták, annak emléke felsejlik bennem. Valahogy elérték, hogy nyegle kamaszként is fontosnak érezzem a múlt népszokásait, hiedelemvilágát, népdalait. Később pedig, amikor egyre jobban érdekeltek Csallóköz népi hagyományai és hiedelmei, tudatosan kerestem az információkat, akkor is Marczell Béla nevével találkoztam a témába vágó könyveinek címlapján. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy vele is találkozhattam sokszor, és nagyon szerettem a belőle áradó derűt.)
Szóval játszunk: vándorolunk a játékos társaimmal Csallóköz térképén, igyekszünk Tündér Ilonához a Macskaréven túlra, kapjuk a kvíz kérdéseket tartalmazó kártyákat, és az egyik magyarországi ismerős kártyáján a dőrejárás szó szerepel. Néz ránk kérdő szemmel, persze először a mohácsi busójárás felidézésével magyarázzuk, aztán beugrik nekem, hogy van a polcon egy könyv, ami képekkel dokumentálja a tejfalusi dőrejárást. Előveszem, nézegetjük, és felvillan egy emlék, amikor a hidegben vacogva maskarásokat, zenészeket figyelünk: nem egészen értem, miről van szó, miért bolondozik a sok furcsa álarcos, miért van köztük menyasszony, vőlegény, láncra kötött medve, miért cipelik a nagybőgőt a hidegben. Az emlék gyerekkori, de a szokás megértése, beazonosítása már felnőttkori: Kismagyaron voltunk megnézni a dőrejárást. Akkor még élt ez a hagyomány ott is, és köztünk volt a tejfalusi dőrejárást dokumentáló Gyökeres György, fotós és Ozogány Ernő, kutató. Az ő munkájuknak köszönhetően mutathatom meg a könyvet, ami segít közelebb hozni a dőrejárást egy anyaországi magyarnak.
Közben izgatott leszek – talán úgy, ahogy a népzenei gyűjtéskor az énekes asszonyok –, hogy valakit érdekel a múltam, ami a részem, az enyém. Valakinek újdonságként mesélhetek egy régi dologról, és ez izgalmas. Hiszen ki ne szeretné, kit ne tenne izgatottá, ha rá figyelnek, ha érdeklődnek felőle, és ő olyan dolgot mesélhet el, amit más nem tud a társaságból.
Játékosság, nyitottság – kéz a kézben járnak – elég egy gyereket megfigyelnünk, és ez máris bebizonyosodik. Valahol azt hallottam, hogy a lelkesedés a tanulás üzemanyaga. Játszani jó, közben az ember lelkesedése nő, és talán könnyebben megtanul ezt-azt a világról. Nem véletlen, hogy a fejlesztő (tanító), interaktív játékok piaca virágzik. Hiszen milyen tudás marad meg bennünk: az, ami cselekvéshez, történéshez kapcsolódik, ami élményalapú, amihez érzelmi emlékek kötődnek – a többi pedig levehető a polcról. Hiszen a lexikális tudás bővíthető, pontosítható a könyvekből, csak legyen egy érzelmi mag bennem, hogy fontos utánanéznem az adott ténynek.
Sok ember semmit nem tud Csallóköz néphagyományáról, hiedelemvilágáról. Azonban, ha párszor játssza az Irány a Macskarév társasjátékot gyerekkorában, kellemes emlékei alakulnak ki Csallóköz monda- és mesevilágának alakjairól, eseményeiről. Akkor talán felnőttként is hazahúzza majd a szíve, Csallóköz régiójában gondolkodik családalapításkor, és nyitott marad arra is, hogy a múltját egyre jobban megismerje és megismertesse az utódaival akár egy társasjáték, akár könyvek segítségével.
Bíró Huszár Ágnes
