A régi idők falusi portái kisállatok zajától voltak hangosak. Nem volt kivétel ez alól Madar sem. A rendes háziasszony tyúkot, kacsát, libát tartott, hogy változatos étkek kerülhessenek az ünnepi asztalra. Mert kacsasültet, libasültet csak ünnepkor ettek a falusiak, meg vasárnap. A többi napon egyszerűbb ételekkel is beérték.
A libát azonban nemcsak ízletes húsáért tartották, hanem finom puha tollát is felhasználták a vánkosok, dunyhák megtöltésére. Amikor a liba már elérte felnőtt méretét, akkor a háziasszony egyet-kettőt megfogott a gágogó szárnyasok közül, és a szárnya alatti finom pihékből kitépett párat, hogy ellenőrizze, „megérett-e” már. Ha véres volt a liba tolla, akkor még várni kellett a mellesztéssel néhány napot, ha meg nem jelent meg vércsepp a kitépett libatollon, akkor neki lehetett állni megmelleszteni a libákat.
Ez úgy történt, hogy a megfogott és hangosan gágogó libát a gazdasszony az ölébe vette, és a szárnya tövében lévő puha pihéket gyors mozdulatokkal kitépdeste. Ezeket a tollakat az állat egyébként is elhullajtotta volna, így viszont értékes kincsként papírzsákba kerültek, hogy a tél beálltáig kellőképpen kiszáradjanak. Kétszer lehetett a mellesztést elvégezni, először, amikor felnőttsorba lépett a kisliba, vagyis teljesen megértek a tollai, másodszor az ősz beállta előtt, augusztus végén, szeptember elején.
December közepétől aztán az esték már hosszúra nyúltak, hamar besötétedett, a falusi nép beszorult a négy fal közé. Eljött azoknak a munkáknak az ideje, amelyeket a hosszú asztal körül ülve lehetett elvégezni, közben jóízű beszélgetés, adomázás, hangos nevetés fűszerezte az együttléteket. Ilyen volt a diótörés, a kukoricamorzsolás, a csuhézás és a tollfosztás is.
A sparheltben, kályhában hangosan pattogott a tűz, melegséggel töltve meg a falusi otthonokat, a nagyasztalt fehér damasztterítővel borították, a közepére egy hatalmas dunsztosüvegben odakészítette a háziasszony a fosztani való tollat. A szomszédasszony, a komaasszony, a barátnő mind átjöttek, hogy hamarabb meglegyen a munka. Körül ülték az asztalt, és a dunsztosüvegből mindenki egy marék tollat vett maga elé, és gyors mozdulatokkal letépte a pihéket a középső szárról. Az így „megfosztott” tollat anginba töltötték, egy sűrű szövésű anyagból vart zsákba, amiben aztán felakasztva addig száradt, amíg sor nem került arra, hogy párnába, dunyhába töltsék.
Tollfosztás közben a gazdasszony forralt boros teával kínálta segítőit, ami nemcsak melegen tartotta az asszonyokat, hanem hozzájárult az este hangulatának vidámabbá tételéhez is. A tollfosztás három-négy estén keresztül is megtartott, és minden este zárásaként megkóstolták a tollas pogácsát is, amibe természetesen nem sütöttek tollat, csupán a munka tiszteletére nevezték ekképpen.
A férfiemberek is hozzájárultak a munkához, vidám kártyázással, és néhány kupica pálinka megivása után hangos nótázással szórakoztatták az asszonyokat.
Az ÉGAI Madar az oktató nevelő munkába is beépíti ennek a hagyománynak a gyakorlati megismerését, megismertetését. A 2019-ben megvalósuló iskolai tollfosztáson Pavelka Jánosné szül. Czibor Rebeka és Matusek Jánosné szül. Kun Ida voltak a tollfosztás szakavatottai.