2021. december 7-től Magyar Nemzeti Érték.

Életmód
Komárom városa előnyös földrajzi adottságainak köszönhetően a régi időktől kezdve nagy jelentőséggel bírt kereskedelmi és katonai szempontból. A város lakosságának sajátos, ősi rétegét képezték egészen a 20. század derekáig a szekeresgazdák, akik a honfoglaló magyarok leszármazottjainak tartották magukat. Életük szorosan összefüggött a város történelmével és sorsával. A török időkben a vár és a város védelmében jeleskedtek naszádosokként és huszárokként, többségük ekkor szerzett harci érdemeiért föld nélküli ún. armális nemességet. Erről tanúskodnak a nemesi levelek, melyek többnyire az 1600-as évekből valók. Mivel a szolgálatukért csak nagyon ritkán és kevés fizetséget kaptak, így a családjuk ellátásáról maguknak, más úton kellett gondoskodniuk. Kenyerüket állattenyésztéssel, földműveléssel, később hajóvontatással és fuvarozással keresték meg.
A hajóvontatás a szekeresgazdák különleges, mára már elfeledett, összetett, nagy tapasztalatot és szervezést igénylő munkája volt. A hajókat általában kettesével egymás mellé kötve vontatták. A parton kitaposott vontatóút vezetett, ezen haladtak a hajtók és párosával a vontató állatok. Ahol magas, meredek volt a part, lépcsőzetes, több szintű utat képeztek ki, hogy bármilyen vízállásnál megfelelő úton haladhassanak a lovak. A vontatóút hol az egyik, hol a másik parton vezetett. Az átváltás bonyolult, nehéz művelet volt, melyben az embereknek és az állatoknak pontosan kellett dolgozniuk. Dunai hajók vontatásához 200-300 m kötélre volt szükség. Ezt a nyolc ágból font, karvastagságú kenderkötelet komáromi kötélverők készítették. Két közepes nagyságú, egymással összekötött hajó vontatásához kellett: 5-9 hajós, 2 vontatógazda, 1 kurtulyás (a kötelekre vigyázó), 18-20 hajtó, 30-38 ló. A vontatás kiváló helyismeretet, nagy szaktudást és rendkívüli lélekjelenlétet igénylő, veszélyes foglalkozás volt. A hajókat általában Győrig vagy Bécsig, de néha Regensburgig, sőt Ulmig is elvontatták. A szekeresgazdák tutajvontatást, személy- és árufuvarozást egyaránt vállaltak. A feljegyzések szerint szekereikkel eljutottak Prágába, Varsóba, Münchenbe, Grazba, Belgrádba, sőt Párizsba is. Az 1785-ben elkezdett református templom építéséhez a faanyagot a szekeresgazdák mintegy 200 szekérből álló karavánnal hozták Szerbiából.
A 18. században és a 19. század első felében a szekeresgazdák főleg hajóvontatással és fuvarozással foglalkoztak. A gőzhajók és a vasút elterjedésével fő foglalkozásuk a földművelés lett. Ezt olvashatjuk ki a korabeli anyakönyvek bejegyzéseiből is.
A régebbi bejegyzések vontató, lovasgazda, gazda foglalkozást említenek, a 19. század végén már földműves, földbirtokos szerepel a foglalkozás rovatban a szekeresgazdák neve mellett.
A szekeresgazdák egy tömbben laktak, egy közösségben végezték munkájukat, nem tömörültek céhbe, ennek ellenére nagyon rendezett és példás volt köztük az együttműködés.
Többségében reformátusok voltak, vallásukhoz és hagyományaikhoz erősen ragaszkodtak.
A közös munka mellett a szórakozásuk is közös volt. Amíg a céheknek indulóik voltak, addig a szekeresgazdáknak volt egy híres verbunkszerű nótája, a híres „Megyercsi utcai “, ami eredeti komáromi dallam. Ezt a mellékletekben is dokumentáljuk.
Az 1881-ben megalakult gazda énekkar több rendezvényen, egyházi eseményen is szerepelt, sőt a városi előkelőségeknek szerenádot is adott. A gazda énekkar több, nagy sikerű bált és mulatságot rendezett.
1945 után a politikai és gazdasági körülmények teljesen ellehetetlenítették a szekeresgazdák életét és megélhetését és mára már csak a leszármazottak próbálják az ősök emlékét és hagyományait ápolni.

Ruházat

“A szekeresgazdák díszruhája festői volt. Sötétkék posztóból készült nadrágból, mellényből, dolmányból és mentéből állott. Ma még számos díszruha áll féltve őrözötten az idősebb emberek szekrényeiben. Ahol a ruha már nincs meg, a mentelánc is, a gombok is családi tulajdont képeznek, és apáról fiúra szállnak” – írta a viseletről Kecskés László a komáromi mesterségeket bemutató könyvében. A nadrág testhez álló magyar nadrág volt, a comb elülső felső részén szépen fonott fekete vitézkötéssel, a varrásokon fekete paszománnyal. A mellényen szép, finom mívű, fél mogyoró nagyságú és alakú ezüstgombokat viseltek. A dolmány derékba szabott volt, elöl fekete vitézkötésekkel, fél dió alakú és nagyságú ezüstgombokkal. Hajtókája kicsiny volt, éppen, hogy nyitva hagyta a nyakat. A hajtóka alól kilátszott a fehér ingnyak és az aranyrojtos fekete magyar nyakkendő. A mente volt a ruházat legszebb darabja. Elöl gazdagon rádolgozott vitézkötések és két- vagy négy soron varrott, dió alakú és nagyságú ezüstgombok díszítették. Oldalt is, hátul is minden varrást fekete paszomány takart. A mentét körös-körül asztrahánprém szegélyezte, ebből készült a gallér is. Melegebb időben panyókára vetve viselték. Az elejének két felét válltól-vállig érő mentelánc tartotta össze. Kucsmájuk asztrahánprémből készült, régente kócsag-, később sas-, vagy fácántollat tűztek melléje. Az öltözetet fekete, oldalt varrott, ráncos torkú vagy rámás magyar csizma egészítette ki. Különleges alkalmaikkor, például, ha testületileg vonultak ki, oldalukon kardot (fringiát) viseltek. Külön tanulmányt lehetne írni a szekeresgazdák ruháinak finom mívű ezüstgombjairól és csodálatosan szép menteláncairól.
A szekeresgazdák díszruházatának egyedisége abban nyilvánul meg, hogy egységes formájú, színű -, szinte egyenruha jellegű, a különbség csak a díszítésben mutatkozik meg.

Bandérium

A szekeresgazdák szervezettségük, nemesi rangjuk, festői, ezüsttel gazdagon díszített, sötétkék posztóból készült, nadrágból, mellényből, dolmányból és mentéből, valamint kócsagtollas asztrahánprém kucsmából álló díszruhájuk és a lovaglásban való jártasságuk révén képezték egykor a város bandériumát. A bandérium alkalomszerűen állt össze, különleges ünnepi alkalmakra. Vezetője a maguk választotta kapitány volt, tisztségviselőik a zászlótartó, az alabárdos és a két buzogányos. Ha a bandérium kivonult, a szekeresgazdák díszruhájukba öltöztek, kardot kötöttek oldalukra, a lovakra pedig díszes, piros posztóból készült, aranypaszománnyal szegélyezett nyeregtakarót tettek. A nyeregtakaró sarkában arannyal hímezve a KV (Komárom városa) monogram volt látható, fölötte a köznemesi ötágú korona. A bandérium felvonulásakor elől haladt az alabárdos, utána a zászlótartó a bandérium zászlójával, mellette kétoldalt egy-egy buzogányos. Utánuk a bandérium kapitánya, majd kettős sorokban a lovasok. A szekeresgazda bandérium fogadta a városba érkező jeles vendégeket, mint a császár a főherceg vagy a hercegprímás. A főispánok beiktatásánál is állandó díszkíséretként szolgáltak. A legmozgalmasabb időszak a bandérium számára egyértelműen az 1890-es évekre esik. Ünnepségek és felvonulások sora követte egymást, úgymint főispáni beiktatások, Tisza Kálmán főgondnoki jubileuma, millenniumi emlékünnepségek. A szekeresgazda lovas bandérium képviselte Komáromot Budapesten a millenniumi ünnepi felvonuláson 1896-ban is.
Az államfordulat után a lovas bandérium felvonult az 1921 szeptemberében Komáromban rendezett Magyar Búcsúban, 1924. július 13-án a Szent András-templom új harangjainak felszenteléséhez, 1924. augusztus 31-én az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt zászlajának és a bandérium zászlajának megszenteléséhez. A komáromi bandérium utolsó hivatalos felvonulása 1929. szeptember 15- én a református templom harangavatásakor történt.

Nemzetközi ismertség:

A magyar járműtípusok illetve elnevezéseik terjesztésében meghatározó szerepet játszottak a középkor óta működő magyar szekérgyártó és szekeres központok. Komárom városa elsősorban közlekedésföldrajzi fekvésének köszönhette helyzeti energiáját. “Komárom … a legtermészetesebb földrajzi fővárosa is a megyének … a megye minden közlekedő útja Komáromba torkollik…” (Pápay 1907. 165). Komárom lakosainak egyetlen paraszti életmódúnak minősíthető csoportja a szekeresgazdáké, akik kisnemesi eredetükkel, sajátos közösségi szokásaikkal, díszes nemesi ruházatukkal, református vallásukkal különültek el. A komáromi szekeresség a török hódoltság időszakában is működött. “A Kisalföld, s az egész Kárpát-medence egyik legjelentősebb szekeres központja volt Komárom.” (Paládi-Kovács 1984/a. 165.) Nehezebb, jobban vasalt szekereket használtak a komáromiak a kincstári sószállítmányok szállítására. A jellegzetes komáromi szállítmány, a viza fuvarozásához is eltérő szekeret használtak. Európa távoli városaiba (pl. München, Párizs, Varsó, Prága, Bécs) is elvitték a komáromi szekeresek a feldarabolt, besózott és hordókba rakott halakat. Egy viza-szállító szekérre 14 hordó fért. Az áru- és terményszállítás mellett, a bor és a tüzelőszállítás volt a leggyakoribb fuvar. Emlékezetes, és rendkívüli vállalkozás volt az épülő református templomhoz szükséges különleges és nagy mennyiségű fa szállítása Szerbiából. 1785-ben fuvarozták haza az óriási vörösfenyő szálfákat, több mint 200 szekérből álló karavánnal. Hosszantartó munkaalkalmat adott a szekeresgazdáknak a hatalmas komáromi erődrendszer kiépítése is. 1808-tól egészen 1877-ig az építkezés szállítási feladatait a szekeresgazdák végezték el.

A Komáromi Városi Televízió tudósítása a Komáromi Szekeresgazda, Hagyományőrző Egyesület megalakulásáról 2015-ben.