Magyar Kultúra Napja, Galánta
2013. január 20.

(Seres Lajos)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves közönség

Szabados László Felsőszeli nagyközség szülötte, 1941-ben született gazdálkodó, földműves családban. A háborús évek általános nyomorúságát mértéken felül tetézte katonai szolgálatra behívott édesapja hiánya, akit tulajdonképpen csak egyszer, 1944. évi szabadságolása alkalmával láthatott. Elnyelte őt valamelyik szovjet hadifogolytábor. Ám ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásoknak – az édesapa nélküli csonka családot a csehszlovák hatóságok a kitelepítendők listájára tették. Igy kerültek 1947-ben, több felsőszeli családdal együtt, a Dombóvár melletti Kaposszegcsőre. Itt kezdett iskolába járni, és már hetedik osztályos volt, amikorra bizonyossá vált hadiárva státusza, aminek következtében  a magyar és csehszlovák hatóságok közreműködésével édesanyjával visszajöhettek régi-új hazájukba és házukba Felsőszelibe. Az alapiskola nyolcadik osztályát itt fejezte be, majd a pozsonyi tanítóképző felé vette az irányt. Ezzel a lépéssel egy életre eldőlt a sorsa, mert hiába kapott ajánlatokat pl. katonai határőrszolgálat során, vagy később lehetőséget politikai szerepvállalásra, hű maradt az iskolához, a gyerekekhez.
Tanítani 1959-ben Hidaskürtön kezdett, rögtön osztályt kapott, ifjúsági klubot működtettek, és a kor divatja szerint esztrád műsorokat tanultak és mutattak be. A Csemadokkal viszont nem itt találkozik először, hanem otthon a családjában. Nagyszülei a szervezet tagjai voltak és otthon meg volt a Fáklya valamennyi száma, illetve édesanyjának a lap megszűnéséig járatta a Hét folyóiratot. A tanítóképzőben a pozsony városi alapszervezetek egyik-másik rendezvényén szerepelt, általában zenészként. Csemadok tag mégis Hidaskürtön lett, miután elérte az akkor kötelező tizennyolc éves korhatárt. A 1960 – 62-es sorkatonai szolgálat után vezetőségi tag, a helyi szervezet titkára. Az iskolában pedig több, mint hetventagú, kiváló énekkar áll össze a keze alatt. Emlékezetes szereplésük az első Kodály napokon, ahol gyermek énekkarok vetélkedése is zajlott, Kitűnő közéleti szervező képessége már akkor megmutatkozott, hiszen Csemadok elnöknek szervezte be a helyi szövetkezet tekintélyes elnökét, a hatvanas években lassan felengedő egypárti szigor azt is elviselte, hogy kezdeményezésére a helyi plébános úr is résztvevője legyen a Csemadok rendezvényeknek. 1967-ben aztán családot alapít és úgy érzi, a hidaskürti albérletből haza kellene menni a szülői házba. Erre 1968-ban nyílt lehetőség, amikoris a felsőszeli alapiskolában kezdett tanítani. Ma is létező iskolai énekkarát akkori tanítványai viszik tovább.  Mindenütt jelen volt, ahol tanításról, nevelésről volt szó, az úttörő mozgalomban, a hatvannyolcas ifjúsági szervezkedéseknél. Itt mondom el, hogy László barátunk nem forradalmár típus, mindig a megfontolt lépések, szakmai alapú döntések híve volt. Ilyen módon közreműködött a regionális szintű – pozsonyig elérő – magyar érdekképviselet létrehozásában, az úttörő mozgalomban, amely azonban a normalizáció idején ellaposodott és meg is szűnt. Felsőszeliben mindig nagy, teljes szervezettségű iskola volt, hiszen mi alsószeliek is oda járunk a felső tagozatra a mai napig. Igy kerültem oda hatodikos diákként jómagam is 1971-ben. Emlékezetes számomra a vele való első találkozás, hiszen a hiányos orosz szókészletem bővítésének szükségességét egy égető tenyeressel nyomatékosította. Rögtön világos volt, ez az ember a tanításban nem ismer kompromisszumot. A sors azonban nem akarta, hogy szülőfalujában tanítson. Az alsószeli Barátnők klubja mellett megalakult dalkör 1968-69-ben tanácsadónak kérte fel a Tavasz szél versenyére való felkészülés során. Ez lett az igazi szerelem, hiszen a mai napig, illetve az Alsószeli Magyar Dalkör legutóbbi – hétfői próbájáig tart. Amikor pedig az alsószeli kisiskolában megüresedett az igazgatói poszt, családjával együtt odaköltözött – alsószeli lett. Hosszab rövidebb ideig többször volt Csemadok elnök, egyetlen rendezvényről sem hiányozhatott illetve hiányozhat. Furulyázni tanította a gyerekeket, citerazenekart szervezett, fényképész, később számítógépes szakkört vezetett. Tanított, szervezett, évtizedekig fáradhatatlanul. Szakmai felkészültségét elismerve a tanügyi hivatal a magyar alsó tagozatos iskolák galántai járási módszertani központjának vezetőjévé nevezte ki. Megszámlálhatatlan cikluson át volt a helyi nemzeti bizottság tanácstagja, ám 1989-ben felállt és önként távozott a falu közéletéből. Szerencsére nem hosszú időre. A választók jóvoltából önkormányzati képviselő és 2004-től 2006-ig alpolgármester is lett. Dalkörünkkel 1988-tól együttműködött a Csátaljai Székely Népdalkörrel, mely kapcsolat révén a két település között testvértelepülési kapcsolat jött létre. Az új, digitalizált, virtuális világ sem idegen számára, nyomtatott és elektronikus régióismereti tankönyvet szerkesztett Alsó- és Felsőszeliről az alapiskoláknak, feldolgozta iskoláink történetét a Pukkai tanár úr szerkesztette Alsószeli monográfia számára, ma is heti rendszerességgel készít képes tudósításokat a falu TV számára a focimeccsekről, rendezvényekről. Honlapján több ezer kitűnő fénykép van, kutatja édesapja emlékeit, feldolgozta tábori levelezőlapjait, orosz és ki tudja, milyen levéltárakban keresi a családi történelem morzsáit és persze újra és megint a dalkör. Tizenhetedik Nótaestünkre kezdtük el a próbákat, amelyeken a dalkör tagjai nótáznak és Ő prímásként, ifjakat megszégyenítő lelkesedéssel húzza a vonót, játsza a nótát, telt ház, tomboló közönség előtt. Mindezt a népdalkincs több mint négy évtizedes ápolása mellett, hiszen a Tavasz szél versenyek megszámlálhatatlan elismerése a zselízi, nyitrai, budapesti, bajai fesztiválok és fellépések, a Bíborpiros szép rózsa nívódíja és ezüst minősítése mind az ő munkáját dicsérik.
Pedagógiai munkásságáért megkapta a Kiváló munkáért elismerést, a községi önkormányzat Pro Urbe – A községért díját, a Nagyszombat Megyei Önkormányzat elnökének emlékérmét, Csátalja Község díszoklevelét, az alsószeli Csemadok szervezet aranygyűrűjét és most ezt koronázza meg a Csemadok éltmű díj, amely nem valaminek lezárása, hanem biztos vagyok benne, új impulzus a  folytatásra.
Szabados László a magyar kultúra egyik napszámosa, kemény, öntudatos, magyarságára büszke ember. Az ifjúkori meghurcoltatás nem a szívét keményítette meg, hanem az elszántságát, hitét, erősítette, hogy minden helyzetben, bármely körülmény ellenére magunkat kell vállanunk, és amikor lehet, magunkat adnunk. Ez a rövid felsorolás csak jelzés próbált lenni mindarról, amit tőle kapott valamennyi községi, iskolai, szakmai közösség, ahol megfordult és dolgozott, tanítványai, kollégái, dalköri, énekkari tagjai. Sokat adott nekünk, akik együtt dolgozhatunk vele, sokat az országnak, amely elüldözte majd visszafogadta és mérhetetlenül sokat adott a hazának, amelyet ott hordoz a szívében.