Fotó: Gyökeres György
Tőzsér Árpád: Platon barlangjában
Az ember indul, kikanyarít egy karéjt a vi
lágból és visszatér zsákmányával önmagá
ba. Köröket ír le, zárt totalitásokat képez,
míg végső körként be nem fogja valameny
nyi korábbi szerzeményét, s vissza nem tér
a kezdeti körökhöz. Minden kör egy totali
tás, s mindegyik totalitás egy imágó: komp
lett személyiség. Az én legkorábbi imágó
im most itt tolongnak a Nagyjászolban. Mé
regetik egymást gyanakvó szemmel, arcuk
ra van írva, melyik az én képzeletem szüle
ménye, s melyik fagyöngyként rám telepe
dő idegen eszme. S a személyes transzcen
densnek ez a kettős áradása már a torko
mig ér. Imágó s kaszáló pap – melyik az i
gaz? Melyik az idea s melyik az idea pe
csétjét másoló individuum? Mint Platon
barlangjában: árnyak nyüzsögnek a Nagy
jászolban, s talán épp azért vannak olyan
sokan, mert egy nem képes kimeríteni ide
ája gazdagságát. Az idea a valóságosabb
nő, nem Theuda, a valóságos asszony, jön
rá végül Spitteler is. Csakhogy nekem (é
letem véletlen sikereit, képzelt szerelmeit,
szenvedélyeit, bűneit, bűntudatát, álmait
megszemélyesítve) árnyakat igen, lüktető
ölű ideákat soha nem sikerült teremtenem.
(A szlovákiai írószövetségek közös rendezvényén adták át a Forbáth-díjat a Zichy palotában Pozsonyban, 2016. november 22-én Tőzsér Árpádnak.)
