Kiráji fölött van egyházi nagy erdő,
Piros vérrel van kifestve a mező.
Fújja a szél, mindíg csak azt lengeti,
Érted babám, de sokat kell szenvedni.

Szabó Gyula Horvát Jolánt szereti,
De a Jolán szülei nem engedik.
– Szívem Jolán, ha nem hagynak szeretni,
Meglátod, mit fogok cselekedni.

Szabó Gyula egy vasárnap délután,
Büszkén sétált Jolánkával az utcán,
És őtet a zöld erdőbe vezeti,
Hogy ott fognak virágot szedegetni.

Először is össze-vissza csókolja,
Boldogságát a szívére szorítja.
– Szívem Jolán, hogy ne legyél a másé,
Itt halunk meg mind a ketten egymásér.

– Hátam mögött levorverom de fényes,
Nékem abból három gojó elég lesz.
Egyet lövök Szabó Gyula szivébe,
Másik kettőt Jolánka holtestébe.

Másnap reggel össze-vissza keresték,
De már akkor megtalálta az erdész,
Megtalálta az erdész a kapuba,
A két holttest egymásra volt borulva.

– Apák, anyák tanuljatok most ebből,
Hogy mi lett az igazi szerelemből,
Ne nézzétek azt a nagy gazdagságot,
Hanem azt a szívbéli boldogságot.

Három kislány felöltözött fehérbe,
Most viszik ki Jolánt a temetőbe.
Kilenc legény, húzza a nagy harangot,
Most temetik az elhervadt virágot.

Tíz éve, hogy Jolán el van temetve,
De a neve még nincsen elfelejtve,
Siratja őt egész falu leánya,
Gyöngykoszorút fonnak a sírhalmára.