Ezërnyolcszázhatvanhatodik évbe.
Mi történt a baracskai szőlőbe,
Farkas Julcsa felállt a gép asztalra,
Véletlenül belëesëtt a dobba.

Mikor ezt a szeretője mëglátta,
Két kezét az ég felé fëlkulcsolta.
– Gépész uram, álljon mëg a masina,
Kit szerettëm, belëesëtt a dobba.

De a gépész nem akarta hallani,
Nem akarta gépét lëállitani.
– Mëgállj gépész rájössz a magadéra,
Majd téged is elemészt a masina.

Mikor már a nagy traktor is elállott,
Farkas Julcsa gyënge szive mëgállott,
Piros vére úgy fojik, mint a patak,
Szeretője siratná, dë nëm szabad.

Farkas Julcsát föltették a szekérre,
Úgy vitték a főorvos úr elébe.
Főorvos úr őkegyelme azt mondta:
– Ennek csak a jó Isten az orvosa.

Farkas Julcsát föltették a hintóra,
Úgy vitték az édesanyja házára.
– Nyisd ki anyám, zöldre festett kapudat,
Itt hozzák az összetörött lányodat.

Édesanyja ahogy ezt meghallotta,
Szívrepesztve kiáltja bánatába.
– Én istenem vedd hozzád a szívemet,
Ha elvetted tőlem a gyermekemet.

Julcsáéknál meggyujtották a gyertyát,
Talán bizony Farkas Julcsát verrasztják.
Lányok, lányok öltözzetek fehérbe,
Kísérjük el Julcsát a temetőbe.

Megszólalt a baracskai nagy harang,
Húzza aztat három fekete galamb,
Mind a három oj szomorú verseket,
Farkas Julcsa anyja szíve megrepedt.