A Csallóköz hiedelemvilága 1.

1.

Hej, halászok, halászok… (A halászattal összefüggő hiedelmek)

A halak mellett a halász sok érdekességet, titokzatosnak tűnő dolgot is megfigyelhetett a csallóközi vizeken. Az Öreg- Dunán jártak a nagy gabonaszállító hajók - a Csallóközben bürkös hajóként emlegették őket - s a Felső- Csallóközben Vajka volt a megállóhelyük. Bürkös hajónak azért nevezték ezeket a szállítóeszközöket, mert ha kikötöttek, a hajót és a partot deszkából, gerendából vagy pallóból készített híd kötötte össze, hogy a hajón lévők kiszállhassanak. A bürü egyébként tájszó, s a Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint kisebb patakon, árkon átvezető deszka, gerenda, palló vagy más anyagból alkotott átjáró. A vajkai határban lévő megállóhely volt a Hajósok erdeje nevű parti rész, a doborgazi halászhagyomány pedig a községhez tartozó Görgeteg erdő mondáját őrizte meg. A monda szerint a halász ezt a tájat holdújság idején messze elkerülte. Nem nagyon merte felütni a szállását éjjelre sem, mert félt a vízben tartózkodó kísértetektől. A hagyomány szerint valamikor régen igen gonosz, káromkodó bürkös hajósok járták ezt a vidéket. Az ég azonban egyszer csak megsokallotta istentelenségeiket, csúnya káromkodásaikat, s olyan erős, rettentő vihart támasztott a vidéken, hogy a gonosz hajósok lovaikkal, hajójukkal együtt a Duna hullámaiba vesztek. Ez időtől kezdve az arra járók, halászok sokszor hallhatták borzasztó káromkodásaikat, ostoraik pattogását, csattogását a kísértetek óráján. Hallani lehetett azt is, hogyan biztatták a lovakat indulásra. Ezeket a hajókat lovak vontatták a parton hajcsárok irányításával. A lovakat hajtó hajcsárok lábára az ún. halászsarut mindig a somorjai csizmadiák készítették, akiknek nagyon jó híre volt messze vidéken.

Mi volt a bürkös hajó?

2.

Sok tündér lakta akkoron… (Tündér Ilona, tündérek)

Midőn e táj oly gyönyörű volt, hogy arany kertnek nevezteték, sok tündér lakta akkoron, és a nagy Duna szigetei voltak legkedvesb múlató helyeik, más ember ezekhez akkor nem férhetett, ha csak nem valami csodálatos bűbájos mesterségek által, vagy ha valakit különösen megkedveltek, elvittek magukkal vízi tündérpalotáikba, és szolgálatukba vették, mondhatlan fény és gyönyörűség volt lakaikban, aranytó és gyémánttól ragyogott ott minden, ők maguk árva leányok képében jelentek meg más emberek között, s aki velök jót tett, ezer soron jutalmazták meg. Víz alatti tartományaik messze terjedtek, egész a tengerek alatt nyúltak el. Aki hozzájok jutott, nehéz próbák alá vetették, s ha szilárd hűséget mutatott irántok, elhalmozták kegyeikkel, de ritkán állotta ki sokáig a hűtlent visszavették bűv móddal a sanyarú életre. Nyomorúlt pásztori állapotra ébredt fel az olyan, és soha nem tudta meg mikép került ki onnét. - Már most nem léteznek idelent többé azok a tündérek. Csillagokba szálltak ha léteznek is, nem érintkeznek halandó emberekkel, mert ezek mindig gonoszabbak.”
Tündér Ilonát a Csallóközben szinte mindenütt ismerték. A Dunaszerdahely környéki falvakban úgy tudták, hogy a tündérek minden éjjel nagy lakomát csaptak a szigeten egy nagy, öreg fűzfa alatt. Itt állt a gazdagon terített asztal megrakva minden földi jóval, finomabbnál finomabb falatokkal, itallal, s mindenki annyit ehetett és ihatott erről az asztalról, amennyit csak akart. Ugyanis a tündérek nappalra is itthagyták az asztalt, csak éjjel jártak a szigetre. A vízből kilépve emberi alakot öltöttek, játszottak, sétálgattak. Hosszú aranyhajukból és aranyos sarujokból aranypor hullott a földre, majd ellepte az egész környéket. Ilka szigetéről - ma Jóka község van a helyén - a Macskaréven átjártak a Mogyorósi uraság rétjére. Nappal az erre tévedt csallóközi ember nemcsak lakmározhatott az ittmaradt étel-italból, hanem az aranyfövenyből is annyit rakhatott a tarisznyájába, amennyit csak bírt. Egyszer azonban egy gonosz idegen tévedt a szigetre, megtalálta a roskadásig megrakott asztalt, evett, ivott mindenből, aranyport is szedett a tarisznyájába. Utána pedig háládatlan módon csunyán lepiszkította az asztalt. Másnap éjjel ezt a tündérek látva, nagyon megharagudtak a szigetiekre - általában az emberekre, s örökre eltűntek a Csallóközből. A macskarévi révészt aranypatkóval jutalmazták meg, ott hagyták neki a kompban, amiért minden éjjel átszállította őket Ilka szigetéről.

Hol jártak át a tündérek Ilka szigetéről Csallóközbe?

3.

Melyik képen látható a csallóközi bárka?

4.

Mindig rongyos az aranyász…

A tündérek nyomában termett aranyat hamar megtalálta a honfoglaló magyar is. Ősfoglalkozásként hozta magával az aranymosás, vagy ahogy a Csallóközben mondták, az aranyászat mesterségét, alighanem a Don melléki őshazából, s valószínűleg az őshaza szomszédságában lakó alánoktól tanulta el. Tőlük ismerte meg az aranyat és az aranymosás fortélyait is. Ez a kissé romantikusnak tűnő, de igen fáradságos foglalkozás egészen századunk 20-as éveiig külön mesterségnek számított a két Duna mentén. A hajdani csallóközi aranymosó helyek emlékét még mai is faluk nevei őrzik, pl. Csallóközaranyos vagy az eperjesi Aranyüllő dűlőnév. Híres aranymosók voltak valamikor a kolozsnémaiak és a szapiak is. Az utolsó ismert aranyász Berecz Vince volt Szapon, a 60-as évek közepe táján halt meg. Aranymosó szerszámait a Csallóközi Múzeum őrzi. Csallóközaranyoson élt még egy aranymosó, Zsemlovics Imrének hívták, aki már mai, tehát modern formában mosta az aranyat az Öreg-Dunából. Ő mondta el a csallóközi arany felfedezésének a történetét a következőképpen: ,,Egy molnárlegény Ácsra járt át a Dunán Aranyosról egy szép leányhoz. Egyszer éjjel visszafelé jövet nagy vihar támadt a Duna felett, a csónakja is fölborult, és a vihar a kalapját is a vízbe sodorta. A kalapot szépen kitisztította, kimosta, s észrevette, hogy a lavór fenekén valami sárga csillog. Ebből tudta meg, hogy a Duna vize aranyat is tartalmaz.“
Mosni kezdték tehát az aranyat az aranyosi Dunán, majd végig az egész Csallóközben, s századokon át ez volt egyik megélhetési, kereseti lehetőségük. Zsemlovics Imre nagyon szerette ezt a foglalkozást, pedig csak kedvtelésből űzte, mégis ezeket mondta: ,,Semmiért sem adnám, ha a Duna homokját kutathatom, mert magában hordja idegen tájak üzenetét. Boldog és végtelenül gazdag vagyok, amikor aranyat mosok. Mert akkor az enyém itt minden. Enyém a parti föveny, a horizont kékje, a nyárfaerdő suhogása. Enyém a csend és a sirályok imbolygó röpülése a párás magasságokban.” Néhány évvel ezelőtt Zsemlovics Imre is meghalt, s valóban ő volt az utolsó csallóközi aranyász, akit még ismertünk.
Az aranyász - ha valóban aranyat akart találni a Duna hullámaiban - kora reggeltől késő estig dolgozott kihasználva a megfelelő vízállást. Ilyenkor nem volt este, csak korán reggel, ahogy ezt Zsemlovics Imre is mondta. Ennek ellenére egy aranymosó sem gazdagodott meg, erről tanúskodik egy régi verstöredék is:
,,… Sokat fárad a vadász, / Ritkán száraz a halász, / Mindig rongyos az aranyász…”

Ki volt az utolsó csallóközi aranyász?

5.

Hét csillagból van a Gönczöl szekere… (Gönczöl táltos és a csallóközi csillagos ég)

Gönczölszekér az Ursa maior - Nagymedve csillagkép leggyakoribb neve. A nép nyelvében azonban számos elnevezést ismernek a csillagról, pl. a palócoknál Kincső-nek hívják, mondják Döncőszekérnek, Illés szekerének, sőt Ökörszekérnek is. A csallóközi viszont azt regéli róla, hogy ez a Gönczöl táltos szekere. Hite szerint ez a Gönczöl igen híres "tátosféle" ember volt. Ázsiából származott, szent életet élt, és igen nagy tudománnyal rendelkezett. Tudott "prófétányi" is. Meg tudta jósolni az idők változását, az emberek és az országok sorsát, jövőjét.
Figyelmeztetett a közelgő háborúra, különböző, az embert és a természetet sújtó veszedelmekre. Beszélt a madarak és az állatok nyelvén, megfejtette a fák suttogását, az erdők zúgását is. Szekerével egyaránt közlekedett a földön és a levegőben is. Minden csillagot ismert, ezért tudott közöttük biztosan közlekedni.
Lakása egy igen magas hegy tetején állott, így közelebb volt az éghez. Halála után - ezt senki nem látta - szekerével együtt az égbe szállt, itt juhászbojtárok szegődtek hozzá kísérőnek, s velük együtt a jó lelkeket szállítja föl a mennyországba. Szekerének a rúdja pedig azért görbe, mert a gonoszok mindig lehúzzák a föld felé.
Van egy változat, amely szerint a táltos kocsijának a rúdja azért görbült el, mert egyszer egy csárdában mulatozott, innét ittasan ment hazafelé, s nekihajtott egy fának. De általános volt az a hiedelem, hogy a táltos mindig is görbe rúdú kocsin járt itt a földön és most az égben is minden éjjel.
A csallóközi pásztor azt is megfejtette, hogy a táltos szekerének a csillagai - tudjuk, hét van belőlük - időjárást is jeleznek. Amikor aprónak látszanak, aprón ragyognak, villognak, szép időre lehet számítani, de ha nagyra nőnek, erősen fénylenek, rossz időt: vihart, szélvihart jósolnak. Következtettek a szekér rúdjának az állásából is. A fölfelé álló rúd nagy éjjelt mutatott, a lefelé forduló pedig már a reggel érkezését jelezte.
A Gönczöl táltos csallóközi mondája kétségtelen régi, pogány kori hitregei alak, valamelyik híres sámánpap emlékét őrzi, aki itt lakhatott a Csallóközben, valahol a Bács folyó vidékén. Ez a táj még a honfoglalás utáni századokban is sok titkot rejtegetett, s a keresztény hitre tért, de még pogány rítus szerint áldozó magyar itt őrizte titkát mondván: "Amikor a Gönczöl táltos szekere tótágast áll, a hanban táncot járnak a lidérkék és a tüzeshasú béka emberhangon kukkózik, jobb messze lenni ettől a vidéktől.” Ez a csallóközi pogány magyar, Megyer és Lél ivadék még sokáig a Gönczöl táltos népének tartotta magát.

Amikor a táltos szekerének a csillagai aprónak látszanak, aprón ragyognak, villognak...

6.

A garabonciás diák és a táltosfiú

Ipolyi Arnold püspök, a jeles néphagyomány-kutató a következőket mondja a garabonciás diákról: "Pozsony megyei adatok nyomán a garaboncos - garabonciás deák eredetére nézve közönségesen a boszorkány fiának tartatik, de bár ki fia is lehet, hacsak a fő kellék megvan, hogy a tizenharmadik iskolát elvégezte. A mai néphit, miként a boszorkányt hiszi szülőjének, úgy az ördögöt tartja ezen iskolamesterének, rólok kitünőleg azon jellemző vonást tartá fen, hogy: rongyosan. Fáradtan, könyvvel a hónok alatt járdogálnak faluról falura és kéregetve köszöntenek be a házakba ha üresen igazítatnak el, különösen ha kenyér és téj tagadtatik meg tőlük, a határra vészt hoznak, átkukra szélvész kerekedik, elmosó zápor és jégeső veri el a határt, a vetéseket, szőlőket az ezt többnyire kísérő villám, mennydörgés, sőt a földrengés okozóinak is ők tartatnak. Ilyenkor a nép a sötét felhőkben véli látni alakjokat, széttárt köpönyükben, nyitott könyvből olvasva olykor ismét sárkányon látja őket ülni, s röpülni a levegőben.”
A csallóközi garaboncos deáknak is el kellett végeznie a tizenhárom iskolát, ha ehhez meg volt a szerencséje is. Amikor a tizenkét iskolát már kitanulta, messze országba ment vizeken, tengereken keresztül közben sok veszedelem leselkedett rá, végül pedig egy barlangba jutott, ahol már a társai is várták. Ezekkel együtt tanulta ki a garaboncos mesterséget, de közülük egynek el kellett vesznie. Ez úgy történt, hogy mind a tizenketten (ennyien voltak) ráültek a szerencse kerekére (ez volt a próba), s aki a kerékről leesett, az nyomban el is pusztult. A megmaradt tizenegy pedig elindult garabonciás mesterségét folytatni.
A csallóközi garabonciás sötét ruhában, szakadt köpönyegben, tollakkal díszített hegyes végű kalapban járta a falvakat, leginkább tejet és kenyeret kéregetve. Járás közben a felhőket maga előtt hajtotta. Ezért néhol felleghajtónak is nevezték. Kérését nem volt szabad megtagadni, mert abból igen nagy baj származhatott. Kevéssel beérte, de nem lehetett kiszabni, hanem oda kellett neki adni az egész kenyeret és az egész köcsög tejet. Abból kivett magának annyit, amennyire szüksége volt. Ahol adtak neki, áldást mondott a házra és a ház népére: "Adtál, adsz is, volt is, lesz is.” Ezzel a mondattal biztosította a gazda szerencséjét, a jó termést. Ahol viszont elutasították, sem tejet, sem kenyeret nem kapott, átkot mondott a házra. Átka nyomában vihar támadt, az ledobta a ház tetejét, a termésre váró gabonát pedig elverte a jég.
A hiedelem szerint a garabonciás és a sárkány rokonok. Csaplár Benedek csallóközi gyűjtése eredményeként a következőket jegyezte föl a sárkányról: "A sárkány vén csukából lesz, vagy hét, vagy tizenhárom esztendős kakasból. Amaz az iszapba veszi magát, sokáig ott él, és ott válik sárkánnyá a hétéves kakas pedig házi rejtekbe vonul, pl. farakás vagy pajta szerhájába, üres kútba s ott alakul át, s csak akkor jön elő midőn a garaboncos kiimádkozza titkos könyvéből olvasván reá, mely könyvet senki más olvasni nem tud. Az így kibűvölt sárkányt megnyergeli s förgetegben villámsebességgel megy rajta Szerecsenországba, hol levágja, húsát igen drágán eladja a szerecseneknek, kik a szörnyű forróságot csak úgy állhatják ki, hogy nyelvök alatt sárkányhús darabkákat hordanak, ami hűsíti őket tömérdek arannyal s drága kövekkel, gyémántokkal tér vissza onnét a garaboncos deák." A nép körében erősen hitték, hogy régebben még gyakran lehetett látni sárkányt, különösen vihar vagy förgeteg idején, ahogy hosszú farkát forgatva, csavargatva, égő, tüzes szemekkel röpült a sötét felhők között. Ilyenkor lent a földön a keresztutaknál mindig boszorkánytánc – forgószél - keletkezett. A sárkányok igen sokszor a legnagyobb egyetértésben működtek együtt a garabonciásokkal.

Rokona-e a garabonciás a sárkánynak?

7.

Egy roppant béka…

Nemcsak boszorkányokról, vízilelkekről is tud a csallóközi hagyomány. Olyanokról, akik béka képében jelentek meg a földön. Ezek a folyók, tavak, kutak, patakok vizét benépesítő lények hol hal, kismalac, hordófejű ember, holtember, hableányféle férfi, feketegyerek és még sok más alakban mutatkoztak, s általában igen féltek tőlük. A béka képébe öltözött vízilényről jegyezte fel a következő történetet Csaplár Benedek valamely Szerdahely környéki faluban: ,,Egy pór nő beszélé, hogy ők egykor egy bizonyos úr földén arattak, egy roppant béka mindenütt nyomukban volt, a többi aratók agyon akarták vágni, de ő nem engedte, mert eszébe jutott, hogy az úr sok igazságtalan módon szerzett földet bír, hátha a megkárosultak egyikének átkozó lelke az, s nem is bántották, de egész napon nyomukban volt azon a földön, bárhová mentek.”
Ugyancsak a vízilény jelenik meg a határban, a Kis-Duna partján szénát gyűjtő leányoknak. Nyárasdon mesélték: A két leány éppen ebédelt, amikor odament hozzájuk egy nagyhasú béka. Az egyik leány mindjárt észrevette a csúf, pislogón békát, nagyon megijedt tőle, s odább ment. A másik viszont megszánta, megetette, mert látta rajta, hogy nagyon éhes. Gondolta, hátha valami szegény lélek lakik benne. – Más jót nem tudok veled tenni, de megosztom véled a falatomat. A béka pedig jóllakva elment. A másik leány hiába biztatta társát, hogy a csúnya jószágot üsse agyon.
A leány szemmel kísérte a béka útját, aztán felállt, s akkor vette észre, hogy ahol ült, az alatta lévő lepedőben egy négylevelű lóhere van. Tudta, hogy ez valami szerencsét jelent. Hamarosan egy szegényemberféle férfi közeledett feléje, hozzálépett, s ezt mondta: tudom, hogy jólelkű vagy, így még több jót is tehetsz velünk gyere, elviszlek magammal komaasszonynak. El is indultak, s amikor a Dunához értek, a férfi átkarolta a leányt, s beleugrott vele a vízbe. Itt levitte őt a legnagyobb mélybe, ahol egy nagyon szép, csodálatos, gazdagon berendezett palota állt. Az egyik szobában egy gyermekágyban feküdt a nő. Különösen csodás volt ez, a leány tömérdek kinccsel tért vissza a faluba, s igen boldog volt.
A fent leírt történet szereplője, a vízilény, vagy ahogy a csallóközi tudja: vízilélek, mindig jóindulatú, ha teszed, én is teszem alapon cselekvő, segítő alak. Rendszerint csúf, nagyhasú varangyos béka, "aki" - mint a népmesében is - emberré változva jelenik meg. Elvárja, hogy segítsenek rajta, s a segítséget minden esetben jóval jutalmazza. A kútban lakó víziléleknek a csallóközi ember a vödörből mindig visszaloccsantott a víz egy részét, nehogy az ellenségévé váljék. Amíg léteztek gémeskutak a vidékünkön, ezt minden vizet húzó ember megcsinálta.

A vízilény, a vízilélek...

8.

A tüzesember (Az éjszakánként megjelenő különös tűz)

A csallóközi tüzesember a néprajz szakmai meghatározása szerint ,,rokon a lidérc fényjelenség formájában megjelenő alakváltozataival, továbbá a bizonyos alkalmakkor fellobbanó, elásott kincset jelző tűzzel, valamint a kereszteletlen gyerek lelkére vonatkozó hittel.” E hit szerint a keresztség nélkül meghalt gyermekből lidércfény, bolygótűz lesz.
A Csallóközben különösen jól érezték magukat, szívesen meg-megjelentek, táncoltak, ugráltak a tüzesemberek. Az itteni hiedelem szerint ezek a lények halál utáni büntetésként jelentek meg a földön. E szerint a hit szerint tüzesemberré változott a halála után az a gazdaember, aki szomszédja földjéből akár csak egy barázdát is elszántott. Ahány barázdát elszántott, annyi barázdában kellett büntetésként ugrálnia. Vagy az a földmérő mérnök lett tüzesemberré, aki rosszul mérte ki a földeket, s ezért valamelyik gazdától jutalmat is kapott.
Századokkal korábban e titokzatos tűzláng még a falu képzettebb embereit (pap, tanító, jegyző) is ámulatba ejtette, ők sem tudták mire vélni, megmagyarázni ezt a jelenséget.
Zalka István vámosfalui emberrel is találkoztak a tüzesemberek: ,,Gyöttem haza Ekecsrű íjje. Gyöttem haza, a pipát meg megtömtem. Gyújtóm nem vót. Nos, a fődön jó bent láttom egy tűzrekást, magamba, odamegyek. Biztos a foglászok (orvvadászok). Megyek oda, má miko köze vótam hozzájuk, azok fölugrátok, nos eszalattak. Három vót, három felé szalatt. Tüzesemberek vótak. Úgy - s a kezével mutatta - gurútak a fődön-e, a szikrát meg hánták. Ótán kigyöttem a fődrű, könyökűtem a híd kerján, egyszercsak egyöttek ám vissza. Három háromfelé ment, egy ement a zsidótemető felé, egy meg ement Csenád (Csanád) felé, a harmadik meg ment a filistáji út felé. Magamban, üssön meg a ménkű benneteket! Ótán gyött a Matus Istvány, Cifra Matus Istvány Nyárazsdrú, mer a felesíge nyározsdi vót, gyött, nos aszongya, hogy te mit keresű itten? Há gyöttem Ekecsrű, látom ijen tüzet-e, rá akarok gyújtani, azok meg elfutottak. Hármon háromfelé futottak. Gyere, űfő má! Há, így hozott a Matus Istvány. Ótán sokszor monta nekem, hogy menny e a nyárazsdi hídho, nos gyújcsá rá, mer a tüzesemberek elfutottak elölled.”
A tüzesemberekről nagyon sokat tudtak regélni minden csallóközi faluban. Hitték, nem hitték, de szívesen, nagy átéléssel mondták el ezeket a történeteket. Balonyban viszont akadt egy ember, a boszorkányokat is nagyon jól ismerő, s a már idézett Vermes Jenő, aki 1982-ben - bár ismerte a felőlük terjesztett hiedelmeket - ezt mondta a tüzesemberekről: ,,A tüzesember földpára. Amikor a földnek ez a párája a levegőbe jut, valamihez hozzáér, hozzáütődik, lángot kap, s ebből lesz a tüzesember.“
Ez, az akkor 86 éves öregúr - azt hiszem - igen közel járt az igazsághoz.

A tüzesember földpára.

9.

Az iglic (Mit hozzak, mit hozzak…?)

A Magyar Néprajzi Lexikon III. kötetének 452. lapján ezeket találjuk az iglicről: ,,A magyar népi hitvilág egyik leggazdagabb adatanyaggal bíró, valamilyen formájá-ban az egész nyelvterületen ismert természetfeletti lénye.” Legfontosabb alakváltozata a magyar nyelvterület középső és északi részén a csirke vagy csibe elnevezés.
Sárosfán történt az igliccel: A tollfosztóból hazaigyekvő néni a háza kapujában egy nyomoréknak látszó csirkét talált. Ott reszketett a kapu mellett. Megsajnálta, fölvette a szerencsétlen jószágot. Azt is gondolta, hogy valamelyik szomszédé is lehet, s majd reggel visszaviszi. Bevitte a konyhába, vízzel megmosta, megmosdatta, s bár a tolla csak itt-ott látszott, meg is fésülte. Utána letette a meleg kemence mellé, adott neki enni, még egy kis pohárkába vizet is készített. Ezeket elvégezve a csibét a konyhában hagyta, ő maga pedig tovább tette a dolgát. Elkészítette az ágyát a lefekvéshez, keveset evett is, majd imádkozni kezdett. Egyszercsak hangot hallott. Mintha valaki azt mondta volna: mit hozzak, mit hozzak? Az asszony azt gondolta, hogy talán képzelődött, nem volt semmiféle hang, s le akart feküdni. Egy kis idő múlva azonban újra hallotta a csipogó hangot, amely ismét csak azt hajtogatta: mit hozzak, mit hozzak? Már a saját fülének sem akart hinni az asszony, amikor ez a kérdés egyre-másra megismétlődött. Nem tudta, emberi hangot hall-e, vagy valami szellem, túlvilági lény - Isten őrizz! - talán maga az ördög játszik vele. Öregasszony lévén, biztonság okáért körüljárta belül a házat, a konyhát, a szobát, a kamrát, még az ágy alá is bekukucskált, de sehol semmit nem látott, semmit nem vett észre. No, most már igazán lefekszem - gondolta magában - éppen keresztet vetett, amikor újból fölhangzott a kérdés: mit hozzak, mit hozzak? Akkor látja, hogy a nyomorék csibe csipogja ezt. Nagyon mérges lett, rátámadt a szerencsétlen jószágra: Ugyan, mit tudnál te nekem hozni, talán sz..t? Hát uramfia! Abban a pillanatban a konyha közepén termett egy rakás abból a dologból. Erre az asszony nagyon megijedt, mi lesz most vele? Azután az eszébe jutott, ha ez a jószág ezt meg tudja tenni, akkor másfélét is kérhet tőle, hozathat vele. A következő mit hozzak kérdésre az asszony már határozottan ezt mondta: Hozzál nekem aranyat! Erre az iglic pillanat múlva ott termett az arannyal. Ettől kezdve az iglic csak evett meg evett, és szünet nélkül hordta az aranyat. Már majd megtelt az arannyal a ház. A szegény asszony, aki valójában is szegény volt, nagyon megijedt, félt az iglictől, félt az aranytól, meg attól is rettegett, hogy ha valaki nála, a szegény öregasszonynál meglát, megtalál ennyi kincset, biztosan boszorkánynak véli, följelenti. Még el is égethetik. Gondolt egyet, az iglicet kivitte a házból, kitette az utcára. Innen azonban mindjárt vissza is ment, tovább evett, és még mindig hordta a most már nem kívánt aranyat. Erre az asszony a ,,hűséges” csibét kivitte a falu végére, majd a szomszéd faluban hagyta, de az iglic csak nem tágított, állandóan visszajött, végezte a dolgát. Az asszonyt végül elfutotta a méreg, fogta magát, megmarkolta az állatot, s egy csavarással kitekerte a nyakát. Erre – lássunk csodát! - az a sok odahordott aranykincs abban a pillanatban egy nagy rakás hamuvá változott. Elégett. Így járt az igliccel, s maradt továbbra is szegény a sárosfai öregasszony.

Az iglic jó lélek?