* Pozsony, 1857. május 26. – Budapest, 1943. április 14. / nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (1896)

A nagy bibliográfus, Szinnyei József (Komárom) fia, Szinnyei Ferenc irodalomtörténész bátyja. A budapesti egyetemen szerzett 1878-ban bölcsészdoktori és tanári oklevelet. 1879–1880-ban állami ösztöndíjjal Finnországban volt tanulmányúton. Hazatérése után másfél évig az Ország-Világ c. lap szerkesztője, 1881-ben könyvtári tisztviselő az OSZK-ban, 1883-ban a budapesti egyetemen a finn nyelv és irodalom magántanára. 1886-ban a kolozsvári egyetemen a magyar nyelvtudomány és irodalomtörténet nyilvános rendkívüli, 1888-ban nyilvános rendes tanára. 1891-től finnugor összehasonlítónyelvészeti előadásokat is tartott, 1893-tól a budapesti egyetemen az urál-altaji nyelvészet nyilvános rendes tanára, 1923– 1924-ben az egyetem rektora. 1928-tól az MTA főkönyvtárosa, 1891–1893 között az Erdélyi Múzeum, 1896-tól a Nyelvtudományi Közlemények c. folyóirat szerkesztője. A Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke, több, köztük külföldi tudós társaság tagja volt. 1917-től a felsőház tagja. Kezdetben irodalomtörténettel, később főleg a finnugor nyelvek hang- és alaktanával és magyar nyelvtörténettel foglalkozott. Nyelvészeti munkái németül és finnül is megjelentek.

Főbb művei:
Az ezer tó országa, 1882;
A magyar nyelv eredete, 1883;
Finn-magyar szótár, 1884;
A magyar nyelv, 1887;
Finn nyelvtan, 1894;
Hogy hangzott a magyar nyelv az Árpádok korában?, 1895;
Finn olvasókönyv mondattani példatárral, 1895;
Magyar nyelvhasonlítás, 1896;
Magyar tájszótár I–II., 1893–1901;
A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége (németül is), 1919;
A Halotti Beszéd hang- és alaktana, 1926; A magyar nyelv, 1929.