Jermy Tibor
* Lőcse, 1917. január 31. – 2014 szeptember. 23. † entomológus, agrozoológus, a növényvédelmi rovartan nemzetközi jelentőségű képviselője, az MTA tagja (1985)
Az 1918-as impériumváltást követően szülei előbb Zalaegerszegre, majd Budapestre költöztek. A Toldy Ferenc Főreáliskolában érettségizett 1935-ben, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen 1940-ben fejezte be tanulmányait, de csak 1942-ben szerezte meg természetrajz–kémia szakos tanári oklevelét. Nagy hatással volt rá Dudich Endre (Nagysalló) zoológus, és az ő buzdítására mélyedt el az állattanban. 1940-től a Szőlő- és Borgazdasági Központi Kísérleti Állomáson dolgozott mint borvegyész. 1942–1945 között tüzértisztként szolgált a világháborúban, majd 1945 márciusában orosz hadifogságba esett, csak 1947 júliusában térhetett haza és ekkor lett a zoológia doktora. 1949-ig korábbi munkahelyén dolgozott, majd az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetének állattani osztályán tevékenykedett 1978-as nyugdíjazásáig. 1969–1978 között az intézet igazgatója volt. Kutatásai középpontjában a kultúrnövények rovarkártevőinek cönológiai, ökológiai és etológiai vizsgálata állt, ennek eredményeként megvetette az agroökoszisztéma korszerű kutatásának és a biológiai növényvédelemnek az alapjait.
A legveszedelmesebb növényi kártevők: a burgonyabogár, az amerikai fehér medvelepke és az almamoly elleni védekezés lehetőségeit kutatta. Behatóan vizsgálta az életközösségek (biocönózisok) működését, és párhuzamot állított fel ezek energiaforgalma és -egyensúlya, valamint a szervetlen anyagi rendszerek entrópiája között. A növények és a növényevő (fitofág) rovarok koevolúciós elméletét, azaz együttes törzsfejlődését elvetette, a biológiai egyensúly fogalmát és a biotikus tényezőknek az evolúcióra ható erejét vitatta. Ehelyett kidolgozta a szekvenciális evolúció tézisét, amely szerint e két élőlénycsoport kiegyensúlyozatlan törzsfejlődésében a laza biotikus kapcsolat és az aszimmetria játssza a fő szerepet. Újszerű módszerekkel végzett rovaretológiai munkássága az entomológia alaptudománya számára is alapvető jelentőségű. Vizsgálataival bebizonyította a növényevő rovarok tanulási képességét, valamint rámutatott arra, hogy a rovarok tápnövény- specializációját nem a táplálkozást indukáló (fagostimuláns) növényi anyagok határozzák meg – ahogy korábban gondolták –, hanem éppen az egyes növényekben előforduló, az egyes növényfajokra jellemző táplálkozásgátló (fagoinhibitor) anyagok, amelyekhez bizonyos rovarfajok alkalmazkodtak és kemoreceptoraikkal felismerik őket. Behatóan foglalkozott a burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata), az amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea), illetve ez utóbbi populációit ritkító, parazita fürkészlegyek (Tachinidae) biológiájával is. Vizsgálta az almamoly (Cydia pomonella) diapauzáját, azaz az egyedfejlődésnek a környezeti feltételek megváltozása miatti időszakos lelassulását vagy leállását egy almafa északi, illetve déli oldalába telepített almamolylárva-populáció megfigyelésével.
Főbb művei:
A burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata Say) (Sáringer Gyulával, 1955;
Biológiai védekezés a növények kártevői ellen, 1967;
A biológiai védekezés múltja, jelene és jövője,1984;
Gondolatok a koevolúcióról: Akadémiai székfoglaló, 1987;
A növényvédelmi állattan kézikönyve I–VI. (szerk.), 1988–1996;
Az állatok populációdinamikája (Kozár Ferenccel és Samu Ferenccel), 1992.
