* Szepeshely–Zsibra, 1860. szeptember 6. – † Budapest, 1934. december 21. / állatorvos, orvos, patológus, az MTA tagja (1921)

Gyermekkorát tulajdonképpen Szepesváralján töltötte, és később is ide járt vissza a nyári szünidőben. Elemi iskoláit Késmárkon és Iglón, a gimnáziumot Znióváralján, Egerben és Lőcsén végezte. Otthon magyarul beszéltek, de megtanult szlovákul és németül is, később angolul és franciául is jól beszélt. Ifjú korában a zenélés is a kedvelt időtöltései közé tartozott. Orvosi tanulmányait 1878-tól a budapesti egyetemen végezte, 1883-ban lett orvosdoktor, 1883-tól az egyetem kórbonctani intézetében gyakornok. 1886-ban megüresedett a Magyar Királyi Állatorvosi Tanintézet kórbonctani osztályán egy segédtanári állás, amelyet főnöke, Scheuthauer Gusztáv javaslatára „ideiglenesen” elvállalt, végül a magyar állatorvostudomány nagy szerencséjére végleg ezen a pályán „ragadt”. Ismeretei elmélyítése céljából hosszabb európai tanulmányutat is tett (Bécs, Drezda stb.). 1888-ban az egyetemen az állatjárványtan, állategészségügyi rendészet és hússzemle magántanára lett.
1897-ben az Állatorvosi Akadémia igazgatója, 1899-től 1933-ig, az átszervezés után az Állatorvosi Főiskola rektora. 1899-ben egyetemi rendkívüli tanári, 1906-ban udvari tanácsosi címet kapott. 1907-ben Köves Jánossal (1882–1977) létrehozta a kőbányai virológiai laboratóriumot (1912-től: Phylaxia Oltóanyag-termelő Vállalat), amely a sertéspestis vizsgálatának kísérleti hátteréül szolgált. A sertéspestissel kapcsolatban elért eredményei tették lehetővé a betegség elleni védőoltások bevezetését, miután kimutatta a kórokozó vírusjellegét és kidolgozta az oltóanyag gyakorlati előállításának módszerét. 1917-ben ideiglenesen vezette a kórbonctani tanszéket. Korszerű tudományos intézménnyé fejlesztette a Főiskolát. Nemzetközi elismerésben részesült az állatjárványtan terén kifejtett munkássága. Más állatbetegségek (gümőkór, takonykór, tenyészbénaság, keleti marhavész, lépfene, Aujeszky-kór stb.) vizsgálatában is figyelemre méltó eredményeket ért el. Részt vett az állategészségügyi törvényhozás korszerűsítésében. Több szakfolyóirat (Veterinarius, Állatorvosi Lapok, Köztelek stb.) szerkesztésében is közreműködött. 1927-től a felsőház tagja volt. Az MTA 1910-ben levelező, 1921-ben rendes, 1934-ben tiszteleti tagjává választotta. Tagja volt a Szent István Akadémiának és számos külföldi tudományos társaságnak, akadémiának is. 1898-ban Vaskorona-renddel, 1930-ban Corvin-koszorúval és más kitüntetésekkel ismerték el munkásságát.

Főbb művei:
A zsírok átszivárgásáról, nevezetesen az epe befolyása alatt, 1881;
A háziállatok fertőző betegségeinek oktana, 1888;
Kórbonctani diagnosztika, 1888; Állatbiztosítás, 1893;
Állatorvosi belgyógyászat I–III., 1894–1898;
Útmutatás a ragadós száj- és körömfájás ellen való védekezésre és ezen betegség gyógyítására, 1897;
Spezielle Pathologie und Therapie der Haustiere I–II., 1905, majd Manninger Rezső és Mócsy János társszerzőkkel angol, olasz, orosz, spanyol, török és finn nyelven is több kiadásban; Törvényszéki Állatorvostan, 1908;
A sertésvész elleni immunizálás kísérleti alapja, 1912;
Az ember és az állatok tuberkulosisa, 1913;
A keleti marhavész, 1915;
A háziállatok fertőző betegségei, 1920;
Állatorvosi belgyógyászat (Marek Józseffel), 1924;
Az Állatorvosi Főiskola múltja és jövője, 1925.