Bartkó Lajos

* Zólyombrézó, 1911. május 6. – †  Budapest, 1988. július 2. / geológus, paleontológus

Miskolcon érettségizett, majd a budapesti tudományegyetemen földrajz-természetrajz szakon folytatta tanulmányait. Itt szerzett tanári oklevelet 1936-ban. 1937-től a tudományegyetem Földtani Intézetében volt díjtalan gyakornok, 1939-től tanársegéd, később adjunktus, majd osztálygeológusi beosztásban dolgozott. 1949-ben a Szénbányászati Trösztnél helyezkedett el főgeológusként. 1956-ben a Szénbányászati Minisztériumba került. 1958–1960-ban az Országos Földtani Főigazgatóság osztályvezetője volt. 1960–1971 között a Nógrádi Szénbányáknál a bányaföldtani kutatásokat vezette mint főgeológus. 1971-ben vonult nyugdíjba, ezután a Földtani Intézetnél működött szakértőként. A Magyarhoni Földtani Társaság titkára volt. Munkásságának középpontjában a triász és harmadidőszaki üledékes területek térképezése állt; e tevékenysége közben tárta fel Sóshartyánban 1948-ban a később Jodaqua néven palackozott gyógyvizet. Őslénytani és rétegtani kutatásai közül a legjelentősebb az ipolytarnóci kövületlelőhely feltárása. 1939-ben egy ősi csigafajt fedezett fel, amely vagy 100 millió évvel megelőzte a vele rokonítható puhatestűek tömegesebb megjelenését. Munkásságát Koch Antal-emlékéremmel ismerték el. Felfedezője róla nevezett el egy 19 millió éves megkövült diófajt (Carya bartkoi). Az Ásványtelepeink földtana (1966) c. kézikönyv társszerzője.