A gömöri kerámia kezdetei a középkorig nyúlnak vissza, s minden korai, jelentősebb földrajzi leírás említi. A Felvidék fazekasközpontjait illetően a legfontosabb Gömör. A gömöri fazekasközpont mintegy 30 falut foglal magába. Ezek a falvak magyar, szlovák és vegyes lakosságúak. Fényes Elek 1837-ben Jolsva völgyével kapcsolatban a következőket említi:
“A jólsvai völgyben Migleszen, Süvettén, Mikocsánon, Naszraiban, Giczén, Liczén, Perláczon, s a kövi patak mellett Deresken, Lévárton csaknem mind fazekasok laknak, valamint szinte Zsaluzsánban, Pongyelokon, Szuhán, Cserencsen, Törjéken, Rahón, Szkároson. Egyébiránt a kishonti edény, tégla, cserép egész megyében a legjobb, s legdrágább.”
E közlésben szerepel két Túróc-menti település is: Deresk és Lévárt, ahol a fazekasság ma már a múlté, de a gömöri nép tudatában élénken él a fazekasok művészete. A dereski, elsősorban a lévárti fazekasságról P. Szalay Emőke és Újváry Zoltán írt összefoglalóan, Két fazekas falu Gömörben címmel, de számos néprajzkutató, történész foglalkozott a gömöri kerámia történetével (pl. B. Kovács István: Agyagkenyér, Čomajová Oľga: Gömöri fazekasság, publicisztikai írások jelentek meg Kövesdi Károly, Lacza Tihamér tollából…)

A Gömörből származó edényeknek két nagy csoportja van: a tűzálló főző-sütő edények és a nem tűzálló agyagból készült, főleg tárolásra és étkezési célokra használható edények. A tűzálló edények legjelentősebb csoportja a fazék, a lábas és a lábas serpenyő, váltakozó színekben, barna, sárga és zöld mázzal bevonva készültek. Jellemző termék továbbá a korongolt, majd kettévágott tepsi, a víz hordására és tárolására szolgáló mázas és mázatlan korsók és kanták. A mázatlanokat azonban belül mindig mázolták, kívül pedig vörös vagy barna földfestékkel, egyszerű vonalas, geometrikus díszítménnyel látták el. Igen dekoratívak azok a víztároló edények, amelyeknek külső felületét váltakozó ritmusban barna, sárga és zöld mázzal, függőlegesen, széles sávokban öntöttek le.

Deresk

A Túróc patak baloldali ágának felső folyása mentén a völgy utolsó magyar lakosságú faluja Deresk. Az okleveles adatokban már 1243-ban lakott helyként szerepel. Deresken a fazekasság főfoglalkozás is volt a régi időkben. Azt, hogy a faluban mióta is létezett a cserépedény készítés, még senkinek sem sikerült kiderítenie. Egy 1715-ből származó oklevélben ezt olvashatjuk: “a falu népe készítményeikkel távoli vásárokat is felkeresnek”.
Tény, hogy a településen, ill. a szomszédos Lévárton a kerámiakészítés az ősi mesterségek közé tartozik, melyet “sajnos” napjainkban már nem folytatják sem az említett településeken, de sem Liccében, sem Süvetén és a közeli Mellétén sem.

Az agyag kitermelésétől a korongozásig, díszítéséig majd a cserépedény árusításáig hosszú, kitartó munkára volt szükség. Az edénykészítéshez nélkülönözhetetlen a nyersanyag, amelyet a föld mélyéből kellett a felszínre hozni. A korongozás, vagy ahogyan Dereseken mondták a “mijelés” nagy pontosságot és odafigyelést igényelt. Egy “focskosinas” (fazekasinas) először csak egyenes csuprot (bögrét) készített, majd amikor az alapvető fogásokat és műveleteket kifogástalanul, érzéssel tudta folytatni, akkor kezdhetett “hasas csuprokat” mijelni – korongozni. A gömöri kerámia legnagyobb piaca az Alföld volt, de ismerték és használták Abaújban, Sárosban, Zemplénben, Hevesben, Szabolcsban, Bihar, Szolnok, Ung, Bereg és Pest megyében is. Az ország határain túl, Lengyelországban és Csehországban is kedvelték.

Lévárt

Lévárt története számos ponton összefonódott Deresk múltjával. Az azonos foglalkozás – a fazekasság -, a házasság és egyéb rokoni kapcsolatok gazdaságilag és társadalmilag is egyaránt szorosan fűzték az egymástól pár kilométer távolságban fekvő falvak lakosságát. A fazekasságra vonatkozóan Fényes Elek is említi 1837-ben, hogy – éppenúgy, mint Deresken – Lévárton is csaknem mind fazekasok laknak.

Az elbeszélések alapján a múlt század elején Deresken mintegy 60 fazekas foglalkozott cserépedény és tetőcserép készítéssel. Az 1920-as években hanyatlani kezdett ez az iparág, mert elveszett az alföldi piac, többen a jobb megélhetés reményében pedig a tengeren túlra vándoroltak. A korongok sok helyen kikerültek a konyhából, és több helyen már soha nem kerültek vissza. 1938 után, amikor újra éledezni kezdett a korongolás Deresken, többen újra folytatták az abbahagyott mesterséget. Sokáig azonban nem tartott az újrakezdés, mert állj-t parancsolt a minden országon végigsöprő világégés, majd a határok újrarendezése, s azt követően a hontalanság évei. Így a vályogból készült bányák, égető kemencék összeomlottak, majd az utódok még a romokat is eltakarították a kertek végéből.

Hibát talált?

Üzenőfal

• E-mail címe
• Üzenet
• CAPTCHA

Uploading files please wait, may take up to 5 min.