Európában a citera szórványosan adatolható sok helyről. Hogy miért a 20. század elején terjedt el robbanásszerűen, arra Wim BOSMANS belga (flamand) kutató ad magyarázatot. Szerinte azért, mert az I. világháború mozgatta át úgy egymással a különböző kultúrák (országok) szegény sorsú alaprétegeit (katonaként), hogy át tudtak venni egymástól embereket, át tudták venni egymástól a citerát. Ezt erősíti Sárosi Bálint, aki öreg székelyekre hivatkozik, miszerint a citerát az I. világháború végén vitték Erdélybe az alföldi katonák (Sárosi 1998. 40.)
Népszerűségében kevés népi hangszer vetekedhet a magyar asztali citerával. A 19. század végén, a 20. század elején a magyarlakta falvakban igen sok házban akadt ilyen hangszer, vagy hangszeren játszani tudó személy. A citera, vagy asztali tambura a családi muzsika megtestesítője ebben a korban, vidéken. A rádió, televízió, hifi tornyok előtti időben, szinte az egyedüli hangszeres zenei szórakozás forrása volt az egyszerű falusi otthonokban. Természetesen pásztorok, földművelő parasztok, kétkezi munkások kezében akadt furulya, duda, tekerő, tambura, is de nagyságrendekkel kevesebb, mint a citera. Ezt bizonyítják a múzeumi gyűjtemények, és a ma is még föllelhető egyedi történeti darabok.
A hangszer alaptípusát, az egy darabból vájt vályú citerát illetően megoszlanak a kutatói vélemények, arról, hogy mikortól, és honnan eredeztetve készültek az első magyar citerák.
Meggyőzően bizonyítható, azonban, hogy ebből az alaptípusból, vidékenként, magyar kulturális közegben, miként alakulnak ki a formai-szerkezeti változatok, amelyek az egyes etno-kulturális területeken meghatározóan jellemzőek.
Borsi Ferencnek a több mint tíz éve folyó formai-szerkezeti kutatása nyomán mintegy 500 citera – fotókkal és adatlapokkal történő dokumentálásával – számos citeratípus földrajzi elterjedtségét sikerült körvonalazni.
Nemcsak Borsi Ferenc, de a népi hangszereknek jelenkori értő ismerői (hangszeren játszani tudó egyének), akik egyben kutató munkát is végeznek, egyetértenek abban, hogy kifejezetten magyar sajátosság az alföldi citerák kétsoros kromatikus beosztása, mivel a flamand, vallon citerák zömmel egysoros diatonikus, a német nyelvterületek hangszerei többnyire egysoros kromatikus érintő beosztásúak. A kétsoros kromatikus érintő beosztás zenei hagyományunkba mélyen beágyazottságát bizonyítja, hogy a korai burdon-kiséretes tamburákon, valamint a magyar tekerőlantokon is ezt a rendszert találjuk meg.
Akadt kutató, aki a citerák rendkívülien változatos méreteiből nem tudott logikus törvényszerűséget megállapítani. A nagyszámú mintából kirajzolódott, hogy nem az egyes méreteket, hanem a méretviszonyokat kell egybevetni. A hasábciteráknál az Alföldön hosszanti, nyurga, magas hangszekrényű (5-11 cm), keskeny, hosszúfejű citerákat találunk, míg a Dél- és Nyugat Dunántúlon, valamint a Felvidéken (Csallóközben, Mátyusföldön és az Ipoly-mentén) széles, lapos hangszekrényű (3-6 cm), rövid fejű citerákat alakítottak ki. A széles-lapos típusú hasábciterák, szinte mindegyike zárt szekrényű (alulról befenekelve) tehát dobozszerű, az alföldi hosszanti típusúak általában alulról nyitottak.
A széles-lapos típusú hasáb, doboz citerák méretarányai erősen korrelálnak. Ha húrhosszukat elosztjuk a láb szélességével, és a hányados 5-ön aluli érték, akkor a hangszekrény lapos, a fej szélessége nagyobb, mint a hossza (rövid fejűek, hosszuk 3-5 cm), a rövid fejben jellemzően harántirányú a hangolószeg elrendezés. Ezek a méretarányok egyértelműen meghatározzák a Felvidékre jellemző hasáb alakú citerát. Ami miatt Felvidéki nemzeti értéknek tekinthetjük.