Bárdos Ágnes (Kulcsár Tibor Díj) - 2009
A pozsonyi Duna utcai gimnáziumban érettségizett, majd a Komenský Egyetem magyar–szlovák szakán tanári oklevelet szerzett. Előadói estjeivel rendszeresen fellép hazai és magyarországi színpadokon. A pozsonyi rádió magyar adásánál fordító, hírszerkesztő, majd szerkesztő-riporter volt. A Szlovák Televízió magyar adásának első bemondója annak 1980-as indulásától kezdve. 1996-tól a Szlovák Televízió Magyar Műsorok Főszerkesztőségének szerkesztője, riportere, műsorvezetője.
Kiss Péntek József laudációja:
1.
Kedves Ágnes, mágnesként vonz ez alkalom adta kísértés, hogy rövid sorokba szedett, cifra címbe faragjam életművedet;
De nem teszem veled mégse. Mert visszatart a barátság erős köteléke, meg az egyúttal ezzel járó emberbaráti tisztelet.
Mégis fel-feltolulnak most bennem szellemi táplálékok ízei, melyeket az évek hagytak ránk örökségül. Amiket kulturális banzájokon és nemes vetélkedőkön kóstolgattunk gyakorta együtt; a lepergő évtizedek messze tűnt torainak gazdagon tálalt asztalainál.
Szinte látom is már, amint ott ülsz a színházteremben. Szemedben csillan az értelem fénye huncutan, szád szegletén remeg egy játszi kis mosolygás.
Meghatódjak majd a pillanattól, hát, nem is tudom…
Olyan e röpke szófüzér, mintha vers akarna lenni, pedig nem az – hisz’ egy nem-hozzáértő rímfaragta épp-csak; s nem költő tollából származó, e lírai derű.
Nem szoktam verset írni, Ágnes, esküszöm, mostanában. Úgy húsz éve nem – legalább. Mégis hadd tegyek mostan kivételt.
Tudod, nem könnyű ám kellően emelkedettnek lenni most, midőn keblem repeszti fennkölt honderű, mert egy örök jóbarát-nőm (mondhatni: szín-játszópajtásom) kap végre megérdemelten egy megszolgált, nemes kitüntetést.
A pillanat oly felemelő, s a helyzet komolyságát még jócskán nehezíti,
hogy egy szakmát is gyakorló, csupa tűz-hölgy e baráti illető.
Számos alkalommal volt egymáshoz szerencsénk, midőn egymás mellé rendezett a Sors Nagyasszonya, amely egy-egy vers- és prózamondó verseny zsűrijének összeállítója képében jelentkezett.
Előfordult velünk sokminden, állíthatom; hallgatva zsűritagként, kényelmetlen székekben ülve, együtt hallgatva tiszta lírát itt a Versenyen.
Például egy előadó szerint a vonattetőn, hasalva keresztben,
Nem Attilánk, de a Mamának szerzett csirke volt konok.
Gondolhatják a kedves egybegyűltek, hogy a belőlünk feltörni vágyó röhögés tonnás súlya és hatalmas tömege miként feszítette mellkasunkat, mely csaknem elrepedt belé…
De volt más is, katartikus élmények hosszú sora.
Miközben, Ágikám, te a legkisebb előadói ficamra is reagáltál, melyet nem késlekedve, a magad „eléggé el nem ítélhetően galád” és fondorlatos módján
A tudomásomra is hoztál, azonnal. Gyakran azt hittem, menten megfúladok.
De túléltem, s egész gyűjteményünk van már ezekből – ami egy közösen megélt kulturmúlt ékes gyöngysora.
2.
Ágikám, az a helyzet, drága, hogy egy ilyen életmű-díjjal is felérő kitüntetést kapni lehet felemelő ugyan, más is még, óhatatlanul.
Egy figyelmeztetés. Jel, hogy az évek sodrában (mely nem mentes iszapos hordaléktól) enyhítő körülmény, hogy jelen-léted nem is volt az olyan hiábavaló, ha egyszer már egy erkölcsöt és értéket jelentős személyiség emlékért őrző elismerést is adnak érte az Illetők.
3.
Emlékszem ám a Makrára éppenúgy, mint a Halotti beszédre – miközben jó sok éve volt már mindenik.
Jó, tudom, hölgyek esetében nem adunk esélyt az évek sorának számolgatására. Abba is hagyom.
De azért csak erősnek kellett lennie annak a prózarészlet-előadásnak, ha egyszer ma is emlékszem rá. (Az én memóriámmal…) Abba is hagyom.
Csak hadd említsek egyet még meg; a friss kalandot; amely egy királynői főszerep.
Színésznő akartál lenni, tessék. Kissé megkésve bár, ez is összejött. Nem kis kegy ez, hidd el nekem, az életünk oly sebesen elfutó habjain.
Bátran állítom ráadásul, hogy nem is akármilyen sikerrel.
4.
De főleg: a fő professziódat kell még említenem, hisz abban is művésze vagy a szónak, a riporter-műsorvezető-szerkesztői énedet. A sok sanzont, melyet el- és felénekeltél, a rádiókabarés viccelődéseket…
Ja, és ki ne felejtsem a sorból – mert ezért talán még ki is kapnék – kedvencedet: Tánc-lánc címet viselő, gyermekeknek szánt cédédet. Együtt hallgattuk mag nálunk – Teveled.
A számunkra dedikált példányra a következő ajánlást írta: „Zsuzsikának és Józsikának, akik nem felejtették el, hogy ők is voltak gyerekek!”
Ez az ajánlás akkor nagyon jól esett.
Hadd adjam most vissza Neked:
5.
Szeretetemet, melyet nem árnyékol irigység, ellopott siker, vagy meg nem valósult álom, most a kedvenc versemet ajánlva ekképpen dedikálom:
Nagy László
KI VISZI ÁT A SZERELMET
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
