A ma is népszerű karácsonyi sütemény, a mézeskalács eredete a középkorból, német területről ered. Megjelenése a kolostorokhoz köthető, hiszen ezek saját méhészettel rendelkeztek, így a mézből egyházi szokásokhoz kapcsolódó, böjti eledel, zarándok emléktárgy készülhetett, mely később meghódította a zárdán túli polgári világot is. Természetesen a mézeskalács mellett készültek gyertyák is a kolostorokban.
A német mézesbábsütők korán céhszervezetekbe tömörültek, majd a felvidékiek is követték őket. A mesterség bölcsőjének tartott német területekről, illetve a felvidéki iparosok közvetítésével jutott egyre délebbre a szokás és a készítési mód, hogy a 17. századtól már Debrecen környékén is külön mesterségként tartsák nyilván a mézesbábosokat. Az elnevezés eredete a mézeskalács legegyszerűbb formájához köthető, mely emberi alakra emlékeztet, innen a neve: báb, mézesbáb, s a mesteré mézesbábos.
A fűszerekkel ízesített, formás vagy egyszerű táblába sütött mézeskalácsok mindig többet jelentettek puszta édességnél. Kedvelt ajándék volt uralkodói körökben; áldozták őket isteneknek, vagy szerelmesek üzeneteit közvetítették. Vallási ünnepek (háromkirályok ünnepnapja, újév, vízkereszt) ajándékaiként is szolgáltak. Legtöbbször a karácsonyi ünnepkörhöz, illetve a passiótörténethez kapcsolódó jeleneteket ábrázolták. A mintafával dolgozó egykori mézeskalácsosság süteményeinek szépségét tisztán a forma, a véset adta, egyéb díszítményre, színre nem szorult.
A mesterség védőszentje általában Szűz Mária volt, de a pesti mézeskalácsosok egykori céhe Szent Ambrust tisztelte a méhekkel kapcsolatos legendája miatt.
A 19. század végén a répacukorgyártás és a sztearin mind gyakoribb használata a hagyományos bábsütő mesterség hanyatlását jelentette.

Szöveg: Szigetiné dr. Tóth Judit és Szabó Magdolna néprajzkutatók nyomán
Fotó: Pinterest