* Nemesócsa, 1860 VII. 19. † Réte, 1942 VII. 19. / református lelkész
Galambos László Nemesócsán (Komárom vm.) született, apja Galambos Dániel földbirtokos, anyja Vörös Johanna volt. Tanulmányait Pozsonyban és Pápán végezte, 1884-ben tette le a kápláni vizsgát. Ezután Szapon 1884-1885 között segéd-, 1885-1887 között helyettes lelkész volt. Az 1888-ban Pápán tartott egyházkerületi közgyűlésen szentelték lelkésszé. 1888-1890 között Kulcsodon volt segédlelkész, Dióspatonyban 1890 júliusa és 1892 márciusa között helyettes lelkészként szolgált. 1893. szeptember 24-től 1941. május 31-ig a Rétei Református Gyülekezet leghosszabb ideig szolgáló lelkésze volt.
Galambos Lászlóról a Dunántúli Protestáns Lapban megjelent nekrológ:
A komáromi egyházmegye nestora volt. Régi nemesi földbirtokos családból származott. 1860-ban született Nemesócsán. Theológiai tanulmányait Pápán végezte. Több helyen volt s.-lelkész, lelkészkedett Szapon és 1893-ban került azután Rétére (Pozsony m.), ahol 1941-ben történt nyugaíombavonulásáig működött. A komáromi egyházmegyének tanácsbirája volt. A megérdemelt nyugalmat nem sokáig élvezhette, 1942 július 19-én Rétén elhunyt. Temetése a templomban tartott gyászistentisztelet után történt s a rétéi feltámadás kertjében két lelkészelődjével s 47 év alatt utolsó útjukra kikísért híveivel a többiek „között várakozik a trombita zengésére…
Élete jellemzésére hadd álljon itt rétei Beköszöntő Egyházi Beszédének (alapigéje I. Tim. 4:11, 12, 15, 16. volt) vége: »Te pedig mindenható Isten, légy segítségül a te Szentlelkeddel az én erőtelenségemnek, hogy majdan a nemes harcot megharcolva, futásomat elvégezve, a hitet megtartva állhassak meg a pásztorok ama fejedelme előtt, kinek legyen dicséret, dicsőség és hálaadás most és mindörökké. Ámen«. Jellemzi pedig ez az imádságba átment beszéd őt azért, mert az idézett II. Tim. 4:7, 8. (a temetési beszéd alapigéje) verseiben Isten elismerése adatott tudtul Galambos Lászlónak.
Az »Evangéliom egyik legparányibb harcosának« mondja magát a beköszöntő fiatal lelkipásztor Rétén, 1893 október 24-én, amikor » Békesség néktek!« hangzik ajkáról. És egy munkás lelkipásztori élet bizonyítja, hogy Jézus Krisztus jó vitéze volt (II. Tim. 2:3).
Anyagiakban sem ő, sem gyülekezete nem bővelkedett, de gazdag volt Isten s megújult kívül-belül a templom, kétszer kerültek harangok az árva toronyba, orgona kíséri az Istent dicsőítő zsoltárt, iskola épült, két tanítói lakás, paróchia, a temető is »megszépült« s megkétszereződött a vagyon!
Az Ige hirdetésében látta főfeladatát s híveinél az Ige megtartásában. Az Igében érkezett el hozzá, illetve gyülekezetéhez az időszerű tennivaló.
A hitet megtartotta. Az Igét »református hitünk szellemében« hirdette. A református keresztyén öntudat, a lelki önállóságra nevelés terén sok áldott eredményt ért el. Mint lelkipásztor mindig fiatal volt, a belmissziói munkát magáénak ismerte el. Bibliakört vezetett, s egyesületi munkát végzett, 80 éves korában missziói munkatervet fektetett fel s lelkipásztori naplót vezetett! Hivei kezében a Biblia mellett ott volt az öreg Szikszay is és a templombajárás örvendetes volt.
A lelkipásztor és a gyülekezet elválaszthatatlan, mondotta 1893-ban s mutatta meg 1941-ben, amikor nyugalombavonulása után is Rétén maradt, hogy teste hívei között pihenjen a feltámadásig a rétéi temetőben. 47 év lelkipásztori munkája – szeretettel végezte! -, keresztelések, ágendázások, esketések, temetések, egyéb szolgálatok fűzték a szálakat szorosra közte és gyülekezete között. Megindító volt a szeretet megnyilvánulása iránta nyugalombavonulása után s ez csak fokozódott egészen haláláig, hogy eltávozása után megkeresse azután azt, akiben továbbszeresse a pásztort.
Élete s munkája Istenről beszél és arról, hogy a lelkipásztori tiszt méltóságára maga Isten vigyáz.
Antal Gábor.
