Ezërnyolcszázhatvanötödik évbe,
Mi történt a berecskei nagy kertbe.
Farkas Julcsa fölmászott az asztagra,
Egyenesën beleesëtt a dobba.
Mikor ezt a szeretője mëglátta,
A két kezét a fejére kapcsolta.
– Gépész uram, álljon mëg a masina,
A szeretőm beleesëtt a dobba.
De a gépész nem akarta hallani,
Nem akarta a gépet állítani.
– Megállj gépész, várjál a magadéra,
Maj téged is elemészt a masina.
Már mikor a nagy traktor is mëgállott,
Farkas Julcsa gyönge szava elállott,
Piros vére úgy fojik mint a patak,
Szeretője siratná, de nëm szabad.
– Gyertëk lányok tegyük fël a szekérre,
Vigyük ki a főorvos úr elébe.
A főorvos rátekint és azt mondja:
– Ennëk csak a nagy Isten az orvosa.
Gyerünk lányok öltözzetëk fehérbe,
Vigyük ki a Julcsát a temetőbe.
Tëgyük lë a hideg sír fenekére,
Édesanyja hadd sirassa kedvére.
Tizënkettő, tizënhárom, tizënnégy,
– Farkas Julcsa édesanyja, hová mégy?
– Mëgyëk ki a gyöngyvirág temetőbe,
Rózsát viszëk a lányom kërësztjére.
Édes lányom itt maradnék tevéled,
De a testvéreid nëm engëdnének.
– Eriggy haza, édesanyám, në sirass,
Van még otthon három árvád, neveld azt.
