Szabó Vilma kimënt a kis kertbe,
Lefeküdt a cidrusfa tövébe.
Éppen akkor mëntem el mellëtte:
— Kelj fel Vilma, kerës a vármëgye.

Szabó Vilma nem vëtte tréfára,
Felugrott és elmënt a csárdába.
Parancsol a kocsmárosné lányának,
Tíz ice bort hozzon ki Vilmának.

Szabó Vilma borát nem ihatta,
Kilenc csendőr az ajtót nyitotta.
Csendőrkáplár elkiáltja magát:
– Jertëk fiúk, fogjátok el Vilmát.

Szabó Vilmát hat zsandár kiséri,
Szeretője az ablakon nézi.
– Ne nézd rózsám gyászos életëmet,
Mind te érted szenvedëm ezëket.

Szabó Vilmát három csendőr vallassa,
Szeretője az ablakon hallgassa.
– Vald ki Vilma mindën bűneidët,
Hová tëtted, három gyermëkidët?

– Az egyikët, diófa tövébe,
A másikat, a Tisza fenekére.
Harmadiknak most vagyok gyilkossa,
Jaj, istenëm fel lëszëk akasztva.

– Szabó Vilma nem-ë fáj a szívëd?
Hogy megölted három szép gyermekëd?
– Dehogy nem fáj, talán meg is hasad,
Halálomig zörgetik a vasat.