Egészen különleges és szokatlan érzés kisebbségből kisebbségbe menni, még ha nem is letelepedésről, hanem csak néhány napnyi ottlétről van szó. Az ember ismeri a saját életét és tud valamennyit „a” magyar (köz)életről, s hajlamos azt képzelni, hogy a többi határon túli terület is pont ugyanolyan, mint a sajátja otthon; miközben persze tudja, hogy nem. És valahol valóban ugyanolyan, mégis teljesen más.
A rimaszombati Tompa Mihály versenyre úgy mentem, mintha hazamennék, pedig egészen odaérkezésemig azt hittem, hogy még sosem jártam a városban. (Amint kiszálltunk a kocsiból az Aranybika szálló mellett, már tudtam, hogy tévedtem.) Biztos benne van ebben a sokat utazónak az otthonosságérzete, de van valami más, amit nem tudok megnevezni anélkül, hogy patetikusan ne hangzana; talán nem is szükséges. Valami, amit akkor érez az ember, amikor szívesen látják valahol. Talán ez az, amivel ezt a pár napot jellemezni tudnám: a családias légkör, a kedvesség, amivel az első pillanattól befogadtak engem, minket, majdnem teljesen idegeneket. (Most úgy képzelem, hogy ezt láthatják a magyarországiak – legalább is egy részük –, amikor Erdélybe jönnek. Érdekes, de mindenképp kellemes érzés ezt megtapasztalni.) Pár mondat beszélgetés után úgy éreztem magam is, mintha már régóta ismernénk egymást, ugyanakkor megláttam, megláttunk, magunkon is olyan különbségeket, amik az eltérő kulturális környezetből, társadalmi helyzetből adódnak, amellett, hogy természetesen rengeteg a hasonlóság. Ambivalensnek, ellentmondásosnak tűnő érzések ezek, de ez csak a tapasztalatok sokféleségét jelenti, nem az én viszonyulásomat. Azt a hangulatot hozta nekem vissza ez a hétvége, amit főleg gyerekkoromban éreztem, amikor nem Kolozsváron, egy (joggal mondhatjuk) világvárosban vettem részt valamilyen eseményen, rendezvényen, hanem egy kis közösségben, ahol személyesen ismerik egymást az emberek.

Széman E. Rózsa, Kolozsvár
(BBTE Hungarológiai Tudományok PhD-hallgató,
a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny zsűrijének tagja)