Szabó Gyula Horvát Jolánt szereti,
De az anyja nëm engedi elvënni.
— Mëgállj Jolán, mit fogunk cselekëdni,
Ha az anyád nëm engëdëtt elvënni.

Szabó Gyula ëgy vasárnap délután,
Találkozott Jolánkával az utcán.
– Gyerë Jolán az erdőbë sétálnyi,
Maj mëglátod, virágot fogunk szëdnyi.

Mikor aztán kiértek az erdőbë,
De nëm azért, hogy virágot szëdjenëk.
– Hanëm azér, hogy të ne légy a másé,
Itt halunk mëg, mind a kettën egymásér.

Akkor Jolán lëtérgyepëlt elébe,
Kérte Gyulát, në öljë mëg merőbë.
De a gyilkos nëm hallgatott szavára,
Földhöz vágta, rálépëtt a nyakára.

A két kezét össze-vissza vagdosta,
A fejit is a nyakától lëvágta.
Borotvával metszëtte ki a szívét,
Úgy kísérte másvilágra a szegínyt.

Ezërnyolcszáz kilëncvënnyolcadik évbë,
Kilënc kislány fëlöltözött fehérbë.
Gyász koszorút kötöttek a fejükrë,
Úgy kísérték Jolánt a temetőbë.