Somogy mëgye, nyírëgyházi nagy erdő,
Vérrel van ott csöpögtëtve a mező,
Súg az eső, suttog a szél szüntelën,
Jaj, istenëm, mirë visz a szerelëm.

Szabó Gyula Horvát Jolánt szerettë,
De a Jolán szülei nem engedték,
– Várj csak Jolán, ha nëm hagynak szerëtni,
Maj mëglátod mit fogok cselekëdni.

Szabó Gyula ëgy vasárnap délután,
Jolánkával találkozott az utcán,
Hítta őtet a mezőre sétálni,
Virágokat gyöngykoszorúba fűzni.

Mikor aztán kiértek a mezőre,
— Szép csëndësen üljünk le hát a földre,
De a gyilkos nëm hallgatott szavára,
Földhöz vágta, rálépëtta nyakára.

Kezét- lábát össze-vissza vagdosta,
A fejét meg a nyakától elvágta,
Borotvával metszetti ki a szívét,
Úgy kísérte másvilágra emlékét.

Mikor ezt a Jolán anyja mëgtrudta,
A két kezét feje fölé kulcsolta:
— Verd mëg Isten azt a rossz édsanyát,
Ki nëm hagyja szëerëtni a lejányáűt.

Október hó huszonnyolcadik napján,
Gyászruhába felöltözött sok kislány,
Gyöngykoszorút szëdtek Jolán fejére,
Úgy kísérték Jolánkát a sírkertbe.