Március tizenkettedikén van Gërgëly-napja, amikor szintén a gyerëkëk, de itt már csak a ötödikes, hatodikos, nagy gyerëkëk, már ezëk mëntek kosárral. És az vót még aztán emlékëzetës az egész dologba, hogy már akkor olyan jó idők jártak, hogy már akkor mezítláb lehetëtt mënni a kitaposott úton. Mer’ akkor még nem vót országút, csak olyan mezei út vót a községbe is, úgyhogy már bizony a gyalogúton mezítláb szëdtük a lábunkat, és úgy mëntünk. Aztán mikor már odaértünk, ugye, a kijelölt házhoz, ahova be köllött mënni, és akkor aztán bëmëntünk. Természetës, ugye, köszöntünk először az udvaron ëgy nagyot, és utána aztán elkezdtük:

Ma vagyon Szent Gërgëly püspök napja,
Hírës tanítónknak nevenapja,
Régi szokás szërint, mëgyünk Isten szërint iskolába.
Lám a madarak is, úgy szaporodának, majd eljönnek,
A szép kikeletkor, sok szép énekszóval zëngëdëznek.
Lám mi is eljöttünk, titëket megkérni nagyon szépen,
Ne haragudjatok, inkább csak adjatok a kosárba,
Hogy Isten áldása, és szent adománya jószágtokon
Maradjon mindvégig, világ végeztéig, jószántokon.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Akkor bëntről kiszóltak, hogy Hányan vagytok? Hát aztán mondtuk, hogy öten vagy hatan vagy tízen. Ahányan vagytok, annyi felé szaladjatok!

Ezzel volt, ugye, fűszërëzve a dolog. Na, aztán ugye, hát, amennyi tojást adtak… de ekkor már csak tojást adtak. Már mást nem adtak. Ez vót aztán, ugye, a tanítóé. Aztán ő, mikor már bëmëntünk az iskolába, aztán akkor már csináltak ilyen közös ebédët nekünk, ugye, gyerëkëknek, tudom én, hány tojást ugye mëgsütöttek, és ez volt a fizetség.