„Vót a nyárodi pásztorrú egy nóta:
Bőcskei Jóska bánatába szegény,
Tüzet rakott kövécs híd közepén.
Eltüzelte az asszony ruháját,
Míg az asszony a gavallér után járt.
A pásztoroknak a nótáik ëssze vótak a betyárokkaa fűzve, keverve…
Aki betyár akar lennyi,
Nem kell annak megijennyi.
Én is az akarok lennyi,
Nem fogok én megijennyi, csuhajja.
Vígig, egísz a kanálisig … Mónár Lujza háza vót eminnen, … egísz addig a mind legellő vót. Ott vót két kút. Ijen húzó … Téglábú vót csináva… Napjába mëgitattunk nígyszer. Rëggetű legeetek ojan fél tizenkettőig, ammá főgyöttek a melegëk akkor. Rámëntek a válúra, ittak, aztán ottan ledeleetek. Kírődzöttek, feküdtek egy jó órát. Másfelet is, lëhet, majd amikor kikírődzöttík magukot, elindútak, aztán ment tovább legeenyi megin… Úgy hogy há azír azoknak is megvót ám, mer mindíg nem legeet, nem zabát, szarvasmarha kírődző állat. Annak köllött annyi idő aara is, hogy kírődzön. Meg ha szomjas, há igyon is.”
