Mégis mennyire hihetetlen, hogy már 14 éve nincs közöttünk. Mintha tegnap lett volna, amikor hosszasan évődtünk a szepsi Egressy Fesztivál zsűrijében (akkor még Falusi Színjátszó- és Esztrádcsoportok Fesztiváljának hívták), majd szervezőként vesztünk össze egy életre szólóan két napra, de ki gondolta volna utolsó beszélgetésünkkor, hogy tényleg az lesz a végső. Dusza István igazságtalanul korán, szellemi teljesítőképessége csúcsán ment el, s azóta sincs méltó utódja, aki tükröt tartson elénk.

Alig pár héttel a halála után a kassai Thália Színház épp aktuális bemutatóján a nézőtéri felügyelő, amikor szabad helyet kerestem magamnak, flegmán odaszólt: üljön a jobb oldali emelvény utolsó sorának első székébe, az volt ugyanis a Dusza helye. Felhördültem, s majdnem otthagytam csapot-papot, de aztán visszatértem, természetesen nem az emelvény utolsó sorának első székébe. Ahogy egyes futballista mezeket örök időkre visszavonnak egy-egy legendás vagy szerencsétlenül járt sportoló után, azt a széket is mindörökre üresen kellene hagyni.

„Ha nem úgy mondaná, ahogy mondja, talán sok dologban igaza is lehetne” – mondta Duszáról egyik költő ismerőse, talán fel sem fogván, hogy életében nem tévedett még ennél nagyobbat. Duszának ugyanis majdnem mindig igaza volt. Ha nem, még akkor is. Pista ugyanis gyűlölte a semmitmondást, az álszent hazudozást, s ha feketét látott, akkor azt feketének is írta le. Nem volt olyan szeglete a szlovákiai magyar kultúrának, amit ne ismert volna, bár a szíve csücske mindig a színház volt. Nem kizárólag a profi színház, bár mintegy 20 évig a kassai és komáromi társulat összes előadását látta, de nagyon sokat foglalkozott az amatőrökkel is, elképzelhetetlen volt nélküle a Jókai Napok, a Duna Menti Tavasz vagy a Tompika, már ameddig ki nem tiltották onnan is. Dusza ugyanis tudott undok lenni is. Még emlékszem a komáromi társulat Édes Anna című előadására, amelyen az első részben egymás mellett ültünk az első sorban, s Dusza hangosan, a színpadra felhangzóan reagált le jeleneteket, így a második részt már a hátsó sorból figyeltem, mintegy elmenekülvén a közelségéből. Volt, amikor hamutálat vágtak hozzá, máshonnan csak finoman eltanácsolták vagy nemes egyszerűséggel nem hívták meg többet.

Mégis, ha egészségi állapota miatt egyre nehezebben is, szinte naponta kocsiba vágta magát, s járta a szlovákiai magyar lakta településeket Pozsonytól Nagykaposig.

Előbb a Nőben, majd az Új Szóban jelentek meg az írásai, zsurnálkritikái, határozott véleményei, majd jutott még ideje pár kötetre is. A Kalligram adta ki a Nézőtéri napló 1981-1990 című kötetet, amely annak idején (s ma is sajnos) ugyancsak hiánypótlónak számított, a színházkritika ugyanis rendkívül mostohagyereknek számít(ott) a tájainkon, előtte Egri Viktornak, utána Hizsnyan Gézának jelent meg mindössze e témakörben kötete. A kötet egyik fele színikritikákat, másik fele színészinterjúkat, hangulatképeket tartalmazott. Évtizedes utazásait, tapasztalatait, élményeit írta meg tárcanaplójában, amely Fapihék címmel jelent meg kötetben 1999-ben. S ha jól emlékszem, még Zs. Nagy Lajosról írt kismonográfiát, s halála után Csanda Gábor válogatott össze írásaiból egy karcsú kötetre valót.

Dusza István 14 éve halott. Nevét Huszár Lászlónak köszönhetően egy díj őrzi a Duna Menti Tavaszon, s leginkább a hiánya kézzelfogható egy tartását, létszámát és hitét vesztett közösségben, legalábbis azok számára, akiknek a tükörbe nézés még elengedhetetlen a holnap érdekében. Ja, hogy egyre kevesebben lennénk ilyenek?

Duna Menti Tavasz – Bábsziget szólóbábos fesztivál, 2000: balról jobbra: Kovács Zsuzsanna, Dusza István, Kecskés Marika, Kemény Henrik, Michal Hraška, Huszár László, Radek Bachratý, guggol: Horváth Pista

Juhász Dósa János, fotó: Gyökeres György

Forrás: